Ha csak pár heted, hónapod lenne hátra h mondanád el a barátaidnak?

Én akkor mondanám el, mikor már valószínű tényleg csak egy hetem van rá.

Elmondanám nekik, hogy nagyon szeretem őket, és nem kell parázni, mert -szerintem- halálunk után őrangyalok leszünk. És én látni fogom őket, ők meg gondolnak rám, ez nem para. :)

Én sem szakítanék a párommal...

Nem tudom, h hogyan, de elmondanám neki.

Amúgy ha elhagyod a párodat, aki nagyon szeret, az pont olyan neki, mindha meghalnál... úgyh ezzel nem oldódik meg a dolog, ha pedig nem mondod meg, mikor elméssz, amellett, h meghaltál, az is fog fájni neki, h titkoltál vmit előle...

LEGYETEK JÓK ;)

Egy rokonom (nő) mikor megtudta, hogy rákos és már nincs sok ideje hátra, természetesen nagyon kiborult, hiszen csak 42 éves volt és két kisgyermek anyja ráadásul elvált. Felhívta faluról a szüleit, akik azonnal eladták mindenüket és felköltöztek Pestre. Aztán olyasmi történt amit akkor nem értettem, de már igen. A nő összeveszett a segíteni akaró szüleivel, annyira, hogy nem beszéltek egymással és kerülték az egymással való találkozást is.

Nagyon fájt ez az anyjának, de miután meghalt a nő azt mondta, ha akkor nem vesznek össze most öngyilkos lenne és nem tudná gyámsága alá venni a két unokáját, akikre nélküle az intézet várt volna.

Én egyébként csak a páromnak és a lányomnak mondanám el.

Joguk van tudni. Fordított helyzetben nagyon haragudnék a páromra ha elhallgatná előlem és nem adná meg a lehetőséget, hogy ápoljam és szeressem az utolsó hetei/hónapjaiban.

A barátoknak nem biztos, hogy elmondanám, a már említett okból: nem tudnának mit mondani, csak hebegnének, meg sajnálkoznának. Talán egy kineziológust keresnék fel, hogy segítsen elfogadni lelkileg. Bár ha arra gondolok, hogy minden pénz amit még magamra költenék a lányomtól venném el, akkor lehet, hogy semmire sem költenék.

Egy biztos rögtön végrendeletet íratnék.