Mekkora felelősség egy inzulin beadása másnak? A kórházban azt hiszik hogy a családtagok majd rutinosan megoldják a dolgokat ha kiadják a beteg sorsát.

Apám elhanyagolta az évek alatt a diabéteszét, bár szedett rá gyógyszert, ott ronthatta el hogy ugyanúgy megette a nem előnyös szénhidrátot és a cukrot, a lábfejét sérülés érte aminek következtében két lábujjat le kellett venni mert későn lett kezelve szakszerűen... Közben a dohányzással sem állt le végleg, és mindezek mellett közbe jött egy stroke, akkor a fél oldalát nem érezte, ami 2 hónap alatt javult annyit hogy most már tudja használni mindkét lábát, viszont a keze még érzéketlen, nem tudja használni, bízunk a javulásban.

Az osztályvezető elmondása szerint már elérte azt a javulást amit el lehetett a bent léte alatt, és felmerült hogy haza engednék mert otthonában ismerős helyen, jobbak az esélyek a gyógyulásra.

Viszont mi dolgozunk, édesanyámmal mindketten, bár váltó műszakban, de akkor sem tudjuk hogy mit hogy kéne. A gondolkodása kicsit zavart, de képben van, én nagyon tartok attól felügyelet nélkül fel kel az ágyból és ha elveszti az egyensúlyát, rosszul esik abból baj lehet.

Telefonban is kér minket hogy minél hamarabb vigyük ki mert megalázó neki az egész ott lét, ő sem gondolta soha hogy idáig jutunk, legutóbbi személyes találkozásunk is alig volt több 30 percnél mert szégyellte magát, és sírt, majd mondta hogy elég volt, vigyük vissza a kórterembe.

Gondolom hogy nem lehet jó egy szociális embernek hogy 2 hónap alatt csak akkor látott TV-t ha az ápoló elintézte, ráadásul beszélgetni sincs nagyon kivel hosszabb időt, pedig családias ott a hangulat ahogy én láttam.