Voltam ma pszichológusnál. Csak szerintem értelmetlen ez az egész?

Szerintem ha az ember őszinte magával, maga meg tudja fogalmazni a bajt. De ez lehet hosszú folyamat, ami szenvedéses. Nekem például soha senki nem mondta véletlenül sem, hogy apám van rám káros hatással (mert mégiscsak egyedül nevelt fel, nehéz dolga van, bla bla), de ha mondták volna, akkor sem hiszem el, mert én ezt igazán őszintén magamban tagadtam. Magamnak kellett erre rájönnöm, és ez évekbe telt. Szinte mindent átdolgozok magamban, és olyankor akár a gyerekkoromig visszamegyek, és az egész életemet átgondolom, visszanézem, és megpróbálom összekötni a miérteket, ok-okozatot. Nagy csavaros tud lenni, de nem mindenre kellenek évek vagy hónapok.

Kiskoromtól kezdve (nem vicc, óvodában is engem találtak meg) valahogy az emberek hozzám fordulnak, engem találnak meg, hogy a lelki szemetesük legyek. Én hallgatok, ők mondják, esetleg kérnek tanácsot, vagy ha már úgy alakult, hogy a beszélgetés lelkizésbe ment át, vagyok merész megjegyzést tenni vagy egyenesen tanácsot adni, amit persze szíve joga elutasítani vagy megfogadni.

Nemrég szakadt meg a kapcsolat egy most már viszonylag régebbi ismerősömmel. ÉVEKIG voltam nemhivatalosan mondhatni a pszichológusa. Nekem mondta el minden nyűgjét, mint egy barátnőnek, de ez mélyebb dolog volt időnkénti beszélgetésnél (és qrvára fárasztó is), igazat is adott nekem akkor vagy utóbb a meglátásomról vagy tanácsomról. ÓRÁKAT beszéltem vele az elején. Ki is bogoztam jónéhány dolgot, de ő elutasító volt. Beszélni nagyon szívesen beszélt, csicsergett, mi bántja, mennyire rossz, stb, de mélyre nem akart ásni. Sokszor inkább csak megerősítés kellett neki azzal kapcsolatban, hogy amit gondol az jó vagy rossz, vagy egyenesen hülyeség. Újra, újra, újra és újra játszotta el magával ugyanazokat, ugyanazzal a lényegi szenvedéssel. Beszélhet neki az ember, ő is elmondhatja, hogy mit kéne, mit nem kéne, de akkor is csinálja magának a lelki *ost. Tudja, hogy gáz van benne, hogy minden kusza, de amíg ő nincs kész rá, hogy azokat kibogozza, hogy elismerje a dolgokat, ne csak fel-fel lobbanjon a felismerés, ő évtizedekig is járhatna pszichológushoz (járt is évekig, de nem évtizedekig, semmit nem használt), neki ez haszontalan lenne.

Én is jártam már pszichológusnál, iskolainál. Olyan dolgokat mondott, amiken én már magamban számtalanszor megjártam. No meg én elmondhatom neki, ha már kérdezte, de ha a dolgok nem olyan egyszerűek, sajnos van, hogy képtelenség csak saját magunkat megváltoztatni a pozitív változás eléréséhez. Én akkoriban nagy sakkban sínylődtem, gyerekként kitörni belőle lehetetlen volt. Belül, a mellkasomban éreztem egy "szorítót, sötét, kavargó masszát", ami gyülemlik, gyülemlik és gyülemlik. Nem a számat jártatva lesz könnyebb. Azonfelül is voltak gondjaim, azokat sem kibeszélnem kellett, magamban magamnak kellett felfognom és mondhatni felfognom, "gyászolnom" az igazságot, a saját érzéseimet.

Valakinek segíthet a pszichológus, elismerem, de sokaknak nem hiszem. Nem csak iskolaihoz tuszkoltak engem, mindegyik ló**art sem ért. Ami ott zajlott, ahhoz aztán tényleg nem kellett diploma.

Az is más, ha jólesik kibeszélni a dolgokat. Mert igen, ez könnyíthet ideig-óráig a folytatáshoz, vagy az aktuálisat levezetni. De ha nem aktuális, hanem állandó dologról van szó, azt nem oldja meg se baráttal, se pszichológussal való beszélgetés - szerintem. Akinek igen, én nagyon örülök neki, ennyivel könnyebben folytathatja az életét.

21/l

Pánikbeteg voltam és szorongtam. Közel 1 évig jártam. Kb. 10 éve volt ez. Maximálisan megérte. Mondjuk ez az én hozzáállásomon múlt legjobban és azon, hogy én magam meg akartam gyógyulni.

A szakember pedig felfedte azokat a dolgokat, amik miatt pánikoltam és szorongtam és segített, hogy ezeket leküzdjem.