Ha diplomazok pszichologuskent magamon is tudok segiteni majd?

Egyetlen esetben igen.

Ha elkerülsz minden olyan helyzetet, hogy segítségre kelljen szorulnod.

Minden tizenévest érdekel a pszichológia. Mint ahogy a számítógépes mindenfélék is. Attól még nem kell mindnek se pszichológusnak mennie, se számítógépes játékfejlesztőnek.

Ne olyan foglalkozást válassz, ami egyszerűen csak "érdekel", mert folyamatosan változik, hogy mi érdekli az embert, főleg, amikor még kamasz.

Hanem olyat, amiben elképzelhető, hogy hasznára tudsz lenni a társadalomnak, hiszen megvannak azok a képességeid, amik ahhoz kellenek, hogy először kitanuld azt a szakmát, aztán hogy hosszú éveken át csinálni is tudd. Ahhoz, hogy megtudd, mik a szóba jöhető foglalkozások, minél jobban meg kell ismerned magadat. Ebben segíthet a pszichológia iránti érdeklődésed. (Meg pl. abban, hogy kortárs segítőként rá tudd dumálni a gyk anorexiásait meg bulimiásait arra, hogy kezdjenek normálisan enni végre, mert még olvasni is rossz, hogy mit csinálnak magukkal...)

Azért nem, mert

1./ nem tudsz objektív lenni,

2./ ha tanácsot tudnál adni magadnak, hogyan kászálódj ki a lelki bajodból, nem is kerülhetnél bele, hiszen te magad másztál a bajba.

A pszichológus általában pont hogy magán nem tud segíteni, egymáshoz szoktak járni terápiára.

A lelki bajok természetéből fakadóan nem tud saját magán segíteni az ember, mivel pont az a lényege hogy egy részedről nem mersz vagy nem akarsz tudni. Hiába elemezgeted magad, mivel nem akarsz tudni a lehasított részedről, ezért semmi esélyed hogy rá fogsz ismerni és ezáltal integrálni se tudod magadba.

Egy másik ember - a terapeuta - igazából kicselezi az ilyen önvédelmi mechanizmusaidat ill. olyan bizalmas légkört hoz létre hogy szembe tudj nézni az árnyékoldaladdal.

Igazából hülyeség is beszélni erről, minél többet tudsz a témáról, annál nehezebb lesz segíteni rajtad, annál nehezebb lesz a "bevált" módszerekkel kicselezni az önvédelmi mechanizmusaidat.

Az nem éppen a megfelelő hozzáállás hogy azért akarsz pszichológus lenni hogy magadon segíts. Arra tényleg az a legjobb ha te mész el pszichológushoz. Az a jó ha a pszichológus másokon akar segíteni, ami legtöbbször onnan szokott eredni hogy gyerekkorában egy közeli hozzátartozó lelki bajain nem tudott segíteni. (pl függő, depis vagy skizo szülő(k) )

Mellesleg se diploma se pszichológus nem kell ahhoz hogy magadon segíts, valójában az ember a mélyben pontosan tudja hogy mit miért csinál és mit miért rejt el maga elől is. Változás vagy "gyógyulás" (ami csak egy szemszögből az valójában) akkor szokott beállni amikor a szenvedés ettől a "lelki baj"tól már olyan méreteket ölt hogy rosszabb mint amitől védi az embert, vagy érvényét veszti a ok (pl meghal az akinek meg akart felelni egész életében, bekövetkezik amitől félt, stb)

Tipikus gyakran hallott ilyen probléma hogy az ember nem talál megfelelő párt magának, pedig úgy tűnik neki hogy ő minden megpróbált és mindent jól csinált. Valójában pont hogy elront mindent mert ha összejönne valakivel akkor bekövetkezne valami amitől nagyon fél. (pl a szülei rossz házasságát és szenvedéseit gyerekként látva rávetíti minden lehetséges kapcsolatára) Ezért tudatalatt elszabotálja minden lehetőségét. Mivel az sem elfogadható hogy "nem akar párt" mert az azt jelentené hogy baj van vele, és az sem hogy egy olyan gáz kapcsolatban szenvedjen mint a szülei, ezért a lélek ezt a megoldást szokta feldobni hogy jó, akkor úgy tesz mintha próbálkozna de valójában a kulcs pillanatokban elkaszálja.

Ez minden más lelki bajnál így szokott lenni, valójában csak önbecsapások halmazát kell felgöngyölíteni amit lelki fájdalmak elkerülése miatt kezdett el eleve létrehozni az ember.

Ha teljesen őszinte vagy magaddal akkor az összes lelki bajodat meg tudod oldani egy csapásra, ami persze irdatlanul fog fájni. Valójában a fájdalomelkerülésekből élnek a pszichológusok nagyon jól :) Járhatsz 5-10 évig is terápiára, de a vége úgyis az lesz hogy szembe kell nézned a fájdalommal, az a sok idő valójában a forró kása kerülgetése, meg hogy megund a saját farkad kergetését...

A legolcsóbb módja a terápiának (amit szinte senki nem csinál, pedig a legcélravezetőbb) hogy naplót írsz minden gondolatodról és érzésedről, csak úgy szabadon ahogy jön, mondjuk egy pár hónapig. (csak írni, sose visszaolvasni)

Aztán visszaolvasod egyben és ráeszmélsz a saját önhazugságaidra, mert így több hónap távlatában belebotlasz a saját következetlenségeidbe meg arra hogy hogyan is kerülöd el a fájdalmat és be is látod hogy igazából nem is használ :) ezért abbahagyod. És lám, csak annyit fogsz szenvedni amennyi az élettel szükségszerűen jár, a saját hülyeségeidtől már nem (ami kb a szenvedések 90%-a).