A felnőtté válás járhat az önbizalom és önértékelés csökkenésével?

Inkább az van, hogy tinédzserkorban és fiatal felnőttkorban bukik ki és erősödik fel a gyerekkorban megalapozott önértékelési deficit. Ahogy önállósodna valaki, úgy kerül egyre több olyan helyzetbe, amiben szerephez jut az önértékelés. Például azzal, hogy látványosan meghatározza, hogyan reagál az illető az adott helyzetben, mondjuk emberekkel való kapcsolatteremtésben.

Az tény, hogy az önértékelés egy sarkalatos pontja az "énnek", de nem az egyetlen, amit "megdolgoztat" a felnőttkor. A lelki problémák tetemes hányada a családban töltött első 1-2 évtizedben alapozódik meg, hiszen a világról még mit sem tudó, abszolút a felnőttekre utalt kisgyerek kritikátlanul, szent szabályként vesz át mindent, amit maga körül lát. Így kb. minden érzelmi gondja, reakciója meghatározott ez alapján.

Amíg valaki nem foglalkozik komolyan önismerettel, addig gyakorlatilag nem is a saját életét éli, hanem ezekét a felnőttekét, akik belecsorgatták a félelmeiket, frusztrációikat, előítéleteiket, preferenciáikat, világlátásukat, életérzésüket. Például, ha a gyerekkori környezet nem támogatta az egészséges önértékelés kialakulását, és ehhez még "mellékelték" a saját negatív tapasztalataikat és életérzéseiket, a felcseperedő utód az alacsony önértékelés mellett a külvilág eseményeit a tanult negatív szemüvegen keresztül értelmezi majd, ami szintén nem épp az önértékelés helyreállását támogatja...

A legtöbb emberi konfliktus, párkapcsolati probléma ilyen félreértéseken alapul, hogy milyen tanult "kánon" szerint érint minket a másik megnyilvánulása. Azért jó az önismeret, mert rájövünk, hogy ja, nem azért üt szíven, ha a párom ezt mondja/azt teszi, mert ő egy gonosztevő, hanem mert én tanultam meg gyerekkoromban így értelmezni ezt. De akár máshogy is tanulhattam volna és így máshogy is érinthetne: nem az általam tanult az egyedüli egy szent igazság a földön.