Én miért nem érek semmit soha senki szemében? Ellenem még a sors is állandóan dolgozik.

Miért is nem vagy már réges-régen pszichiáternél vagy pszichológusnál?

Nekem nincs semmiféle önbecsülésed, és azért nincs, mert a szüleid nem becsültek semmire. A többi csak idővel alakul ki, de mindnennek a gyökere a szülői házban keresendő. Ahelyett, hogy itt brühühühüzöl, és sajnáltatod magad, már régen kereshettél volna egy jó szakit.

Könnyebb a Sorsot vagy Istent vagy a Kormányt vagy akárkit szidni, ugye, mint dolgozni magadon?

Hmm, hát ha a negatívumokat emelném ki, akkor ezt akár én is írhattam volna ezt. Sőt, tegyük hozzá, hogy még az egyetemmel is mellélőttem.

Ellenben új embereket ismertem meg, a sikertelen kapcsolatomban is van jó dolog, az illető teljesen új utakat ismertetett meg velem, és ez az érdeklődés tart jelenleg is (pontosabban megvolt már korábban, de biztossá vált). Sikeres vagyok a munkahelyemen is, ott vagyok a néhány ember között, akit kiemelt a vezetőség (pedig nem dolgozom ott régóta, és nem, nem is hízelegtem), új nyelvet kezdtem el tanulni, és jól megy, elkezdtem egy okj-t is, ahol szintén nagyszerű emberekkel találkoztam (akik szintén hozzáadtak valamit a világnézetemhez - teljesen megváltoztatta pl egy korombeli lány a hívőkről alkotott képemet), az is érdekel, amit tanulok. Ha minden jól megy, hamarosan olyan munkát kaphatok, ami nagyon érdekel.

Szóval miért keseregjek? Igen, az osztálytársaim orvosira, mérnökire, jogra meg gazdaságira mentek, én nem. Én is mindig gyűlöltem a tesit, soha sehol nem kaptam annyi megalázást, mint ott. Igen, kétszer is kihasználtak, majd otthagytak egy éven belül. Igen, a régi “barátaimnak” se híre, se hamva érettségi óta, hiába a nagy fogadalmak párás szemekkel. Igen, a családi kapcsolataim is bajosak, sok a vita.

De ez miben akadályozza azt, hogy a rossz mellett is észrevegyem a jót, és ne féljek változtatni?