Miért csinálom ezt magammal?

Fiúkkal hogy állsz? vagy milyen kapcsolataid vannak?

lányokkal vagy fiúkkal egybe véve, kik gyakorolják rád a legnagyobb hatást?

Hát, mintha csak magamat olvasnám. Én is egy 24 éves lány vagyok, és pár éve már észrevettem magamon ezt, és azóta zavar, de mintha mindig is ilyen lettem volna. Ez a fekete-fehér gondolkodás, hirtelen változó szélsőséges érzelmi hullámzás jellemez engem is. Szerencsére mintha kezdene enyhülni, mindjárt "elmondom", minek a hatására. Noha gyakran szabotálom magam, adok fel terveket még mindig, fel kellett ismernem, hogy egyedül a cselekvés oldja a szenvedés érzését. Mióta páran felnyitották a szemem, mondván hogy ha azt akarom, hogy történjen valami az életemben, akkor cselekednem kell annak ellenére is, hogy nagyon nehéz és kellemetlen elkezdeni és véghezvinni valamit, hiszen senki nem fog helyettem tenni értem, magamért. Szóval ha azt érzem, hogy most marhára nincs kedvem edzeni, akkor is fogom magam, és megyek, csinálom. Mint egy robot, gondolkodás nélkül. Aztán miközben csinálom, máris érzem, hogy megérte elkezdeni. Legyél magadra büszke nyugodtan, amikor edzés után jobban érzed magad. Ez azért van, mert feloldotta a szorongást, amit magadnak okoztál azzal, hogy belesüppedtél a semmittevésbe. Minél többször teszel meg valamit annak ellenére is, hogy nagyon-nagyon nincs kedved, annál könnyebb lesz a következő alkalommal belekezdeni, mert emlékszel az azt követő érzésre, és az motivál majd. Ez az, ami nekem segít. Igen, ehhez bele kellett néznem a tükörbe, és magamra ordítani, hogy "Csináld már, te lány, ne halogasd a drága életed!"

Mivel a kamaszkoron már túl vagy, lehetséges okok között van valamilyen személyiségzavar, de nem az a lényeg, hogy nevén tudjuk-e nevezni az állapotot. Elég, ha neked szenvedést okoz. Én pl. elhatároztam, hogy járni fogok pszichoterápiára, hiszen az önértékelésemmel gondok vannak (hol alacsony, hol túl magas) annak ellenére, hogy felismerem magamon, és túl is elemzem/túlságosan kívülről nézem a saját érzelmeimet/életemet/hibáimat. Ezeken magunktól legtöbbször nem tudunk változtatni akarattal, mert annyira komplex dolgok, hogy a problémák gyökere nem mindig tudatosul.

Arra kérlek, hogy tegyél ma is valamit magadért. Nekem sokszor annyi is jót tesz, hogy festek egy ócska képet vízfestékkel. Nem érdekes, milyen lesz, legalább csináltam valamit. Ha van hobbid, vagy ha hozzám hasonlóan gyakran változnak a hobbijaid, érdeklődési köröd, akkor foglalkozz azzal valamennyit. Ne várj arra, hogy idővel változni fog (az a pár év már elég volt), ne várj megmentőre, mentsd meg magadat. CSELEKEDJ!

Nyugodtan írj privát üzenetet, beszélhetünk, ha gondolod.

Ajánlott olvasmány: Eric Berne - Emberi Játszmák és szintén tőle a Sorskönyv.

Egy időben én is hagytam, hogy szar helyzetbe kerüljek, azért hogy szar helyzetben lehessek. Nagyon sokáig én magam sem tudtam megmondani, hogy miért jó ez. Idővel aztán leesett (meg néhány könyvet elolvastam a témában), hogy én azért szenvedek, hogy elmondhassam magamról, bár általában titkoltam és akkor hoztam szóba a szenvedésem, amikor valakivel elkezdtük megosztani egymással a titkainkat. Így kaptam érzelmet a másiktól, így tudtam megbizonyosodni arról, hogy megért. Ha sajnál és részvétét fejezi ki, akkor elfogad és megért engem. A megértés és elfogadás pedig nagyon fontos az embereknek. Csak nem éppen ez a legjobb módja, hogy kivívjuk magunknak.

A másik, hogy így Te vagy a toronyba zárt hercegnő, akiért majd jön a herceg és megmenti. Spoiler: ha eléggé magadra falazod a tornyot, akkor senki sem tud megmenteni.

Én ebből úgy jöttem ki idővel, hogy elkerültem a szituációkat amikben sajnáltattam magamat. Ugyan úgy elmondom minden gondom és bajom azoknak, akikben megbízom, de nem a sajnálatért mondom el, inkább tényként közöltem. Hozzáteszem a negatív élmények hozadékait, a pozitívakat is (a magány pl megtanít értékelni az emberi kapcsolatokat) és igyekszem én magam tenni azért, hogy nekem jobb legyen, nem pedig várni másra, hogy majd segít. Ehhez szembesülnöm kellett azzal, hogy saját magamon csak én segíthetek. Nincs senki aki megment. Az én életem az én dolgom, nem más felelőssége az én boldogságom, így túl sokat nem is tesz érte más. Nekem kell alkalmassá válnom arra, hogy megnyílásnál ne csak az egyre súlyosabb gondjaimat tudjam elmondani másoknak, hogy mikor valaki jobban megismer, ne csak azt lássa mennyi szenvedést titkoltam el.

Ha valamit félreértettem és olyannak írtalak le, amilyen nem vagy, akkor bocsánat.

Önismeret szerzésében néha segített 1-1 mini-zarándokút ami azt jelentette például, hogy 1 hétig nem néztem fel fb-re, meg semmilyen közösségi oldalra, nem találkoztam senkivel, a legtöbb beszélgetést mellőztem. Ha az ember saját magával van összezárva akkor jobban megtudja ki is valójában. De ezt azért csak mértékkel! :)