Szerintetek ez lappangó személyiségzavar vagy normális?

Tudom mit szeretek, és mit nem szeretek. Tudom, kihez vonzódok, kihez nem. Mi tetszik és milyen a stílusom, az ítélkezőképességem ép, ez változatlan. Ilyen szempontból egy teljesen átlagos ember vagyok.

De olyan dolgokat észlelek, amik nem tudom mennyire hasonlítanak egy személyiségzavarra.

Szóval azt érzem, hogy rendszerbe kell illeszteni magam, azt a "self'-et, ami az "ideális én". Ilyen ideális énje elvileg mindenkinek van. Néha azonban nálam ez az ideális én változik, hozzá tudok adni tulajdonságokat, amik újat, és el tudok venni olyat, amit nem érzek aktuálisnak. Különböző tapasztalatok során. Ez az aktuális épp attól függ, kivel beszélek. Igyekszem megmaradni önmagam, de előfordul, hogyha az a másik személy magasabb pozícióban van, akkor visszahúzódó leszek, mint aki teljesen kifordul a világnézetéből. Emlékeztetnem kell magam, mik az elveim, és hogyan tudnám magamból a legtöbbet és a legjobbat kihozni egy ilyen ember mellett. Mert gyakran a hangtónusom is megváltozik. Amikor a volt barátommal együtt voltam, szerettem kislányos pozícióba lépni, szóval aranyosabbá váltam, olyan kis cuki lányként viselkedtem. De amint mással beszélgettem, hirtelen mint egy katona, sziklaszilárd, határozott döntéseim voltak, vagyis vannak, ha még olyan emberrel beszélek, aki mellett így tudok viselkedni, elő tudom hozni magamból ezeket a tulajdonságokat is.

Gyakran, amikor csinálok valamilyen házimunkát, pl mosogatok, akkor fejben próbálom magam elhelyezni, hogy az ideális énem így mosogatna, így mozogna? Ha emberek között vagyok, néha csak kinézek a fejemből, és mint az építőkockákkal, úgy rakom magam is össze, ha pl különböző emberekkel vagyok együtt, vissza kell magam rángatni a valóságba, beszélgetni.

Ha a pszichológusommal beszélek, akkor ezt az egészet, amit fentebb szétírtam, nem erőltetem, csak hagyom folyni a beszélgetést, ilyenkor nem is tudom kontrollálni a mimikámat, hogy mikor milyen arckifejezésem van, a mozgásomat sem, a testbeszédemet sem, gondolom a normális emberek is így élnek, de én olyankor üresnek érzem magam, semmilyennek. Mintha csak a levegő fújt volna fel egy bábut, és nem egy élő hús. Ilyenkor szétesek, nem tudok elvégezni alap dolgokat, mondjuk zuhanyzás, kényszeríteni kell magam, de úgy érzem, mintha szellem lennék és csak egy test tenné ezt. Nincs meg a hovatartozás érzése. Hanyag leszek, 1 óra alatt kupit hagyok, nem viszem le a szemetet, halogatok, és szorongok. Amint a személyiségemet újraépítem - tehát átgondolom mit érzek, mit gondolok, milyen a világnézetem, milyen az az ideális én - főleg miután stressz ér, persze ez rohadt sok időt és energiát igényel, de rendbe jövök. Tudok ugyanúgy csinálni mindent, ahogy eddig. Önmagamnak érzem magam.

A tükörben gyakran figyelem magam, hogy milyen az ideális arcom, hangfelvételen visszahallgatom magam, hogy milyen a hangom, mert az gyakran tud változni nemcsak hangulattól függően, hanem személyiségtől, attól függ kivel beszélek épp, és sokat dolgozok azon, hogy megmaradjon ugyanaz minden embernél.

De ez nem olyan, hogy több személyiségem van, mint a disszociatív zavarosoknak (ezt a disszociatív személyiségzavart keverik sokan a skizofréniával). Úgy érzem, hogy egy személyiségem van, csak szétesik, és épül vagy leépül, környezettől függően.

Úgy képzeljétek el, mint egy színészt, aki mindig más karaktert játszik el, egyszer anya, egyszer prostituált, egyszer tanár, okoskodó, érzelmes, aztán egy másik karakter kevésbé az, racionálisabb. Csakhogy aki ezt a sok karaktert eljátssza, az egy és ugyanaz a személy marad, nekem vissza kell építenem önmagam.

Állandóan küzdök önmagammal, harcolok a gondolataimmal.

Nem tudom, mennyire van ez jelen normális embereknél, vagy lehet jelen van, csak nem gondolnak bele, mert én hajlamos vagyok rápörögni dolgokra.

Egyébként, amik bennem felmerültek, az vagy a borderline (csakhogy nincs egyéb tünetem, nem félek az elhagyástól, és a kapcsolataim rendben vannak, ha jól tudom, a borderline személyiségzavarosoknál erős a kapcsolati káosz, és indulatosak).

Szóval fogalmam sincs, a terapeutámnak vmilyen okból félek elmondani, lehet bolondnak nézne. Tudom, hogy rossz stratégia, még össze kell szednem a bátorságot.

Ti mit gondoltok?