Mi történne ha nem keresnék fel egy szakembert?

Gyerekkoromban nagyon visszahúzódó, és szorongó voltam, annak ellenére hogy erre a családi hátterem nem adott okot (rendezett körülmények, normális családban)

Középiskolára sikerült ezt legyőznöm, pár évig minden rendben volt, aztán 20-as éveim elején minden kezdődött újra.

Nem szeretném magamat diagnosztizálni, mert az majd egy szakember dolga lesz, de az egészen biztos hogy paranoiás vagyok, üldözési mániám van, és ez valahogy mindig is bennem volt, de a jobb éveim alatt ezt csak "óvatosság"ként fogtam fel amit kedveltem magamban, sok jó döntést hoztam emiatt.(mint utólag kiderült)

Viszont most a 20-as éveim közepén annyira elharapódzott az egész, hogy sokszor azon kapom magam, hogy ez mekkora hülyeség amit kitaláltam, hogy ellenem szervezkednek stb...

Rengeteg olyan embert lemorzsoltam akik közel álltak hozzám, és jóba voltunk, mára egészen minimális a baráti köröm, de még vannak.

Van, hogy idegenekkel szemben agresszív vagyok, bár inkább csak verbális formában, sokszor csak "megelőző" csapásként támadok mielőtt ők "támadnának", és mindig rájövök, hogy mekkora butaság volt.

Ám ez nem annyira gyakori, azért a saját gondolataim sokkal jobban megriasztanak.

Nem szeretnék így élni, nem tudok párkapcsolatot teremteni, meglenni abban.

Nemhogy a barátaim, de már a munkatársaim közül is volt aki megjegyezte,hogy üldözési mániám van, és ezt azért régen elég jól tudtam titkolni.

Tehát az elmúlt években sokat romlott az állapotom, és úgy érzem most van az utolsó lehetőség amíg még vannak ép gondolataim, hogy tudom, hogy ez így nem jó, hogy nem lesz jó vége.

Már egyeztettem egy szakemberrel, csak a vírushelyzet miatt nem tud személyesen fogadni, nekem pedig az fontos lenne, hogy egy számomra semleges környezetben, négyszemközt tudjak egy szakemberrel beszélni, szóval megvárom amíg ez lehetséges lesz.

Arra lennék kíváncsi, hogy az ilyen "betegek" hogy végzik ha nem kapnak vagy kérnek segítséget?

Nem érzem magam "klasszikus" depressziósnak, szeretek élni, vannak jó napjaim, de természetesen lelkileg is nagyon megvisel ez az állandó "üldözöttség".