Hogyan halhatnék meg végre? Mit tegyek?

Köszönöm mindenkinek.

Úgy érzem, nincs rám szükség. Ez a világ nélkülem is megy tovább, én nem kellek bele. Az egész karantén alatt senki sem keresett, egyetlen ismerősöm vagy családtagom sem. Ez nagyon fájt. És azóta sem keres senki, mintha elfelejtettek volna, mintha észre se venné senki, hogy eltűntem. Megőrülök a magánytól, belefáradtam.

Azt sem tudom, mi értelme lenne egyáltalán felkelni az ágyból, nemhogy kimenni az utcára. Nincs hová mennem. Elveszítettem a munkámat. Ráadásul csak januárban kezdtem dolgozni az új munkahelyemen, lelkes voltam, szerettem. Aztán áprilisban közölték, hogy már ne menjek vissza. Borzasztó csalódás volt. És most a kilátástalanság, bárhova küldtem önéletrajzot, nem is válaszoltak. Nincs rám szükség. És így tényleg nincs hová mennem, nincs semmi okom, hogy egyáltalán felöltözzek.

#5 Van egy tündéri kiskutyám, 9 hónapos. Nagyon sajnálom, és bűntudatom van, hogy én vagyok a gazdája. Sokkal jobb gazdát érdemelne. Napok óta nem vittem sétálni, mert nem merek kimenni. Ülnie kell velem a sötét lakásban és nézni, ahogy fekszem és sírok. A mozgását ez nem érinti, kistestű kutya, elvan itthon, de azért sajnálom. Játszanom kéne vele, de nem bírok.

#3 #6 Gondoltam pszichológusváltásra, de tudom, hogy képtelen lennék elölről kezdeni az egészet. 2 éve járok hozzá, mindent tud rólam, 2 évet töltöttem azzal, hogy beszéltem neki magamról, az életemről. Nem lennék képes arra, hogy egy új embernek elkezdjem magyarázni az egészet, az elejétől. Meg az az igazság, hogy belefáradtam a terápiába. Úgy érzem, hogy ha 2 év után még mindig ennyire vissza tudok esni a depresszióba, akkor rajtam nem lehet segíteni.

Megrémít a gondolat, hogy még milyen sok évet kell kibírnom. Ha egy nap ilyen lassan telik, akkor hol van még a többi 100, meg 1000 nap?? Nem bírom végigcsinálni, belefáradtam.