Mi bajom van? Mit tehetnék ez ellen?

Tudom, hogy ez buta kérdés, mert itt valójában senki nem ismer, de megpróbálom kifejteni. Sosem találtam a helyem. (sokan vannak így... ezt is tudom) Tizennyolc évesen kimerültem az iskolából, elkezdtem az egyetemet, amit egy hét után ott hagytam, mert nem bírtam, következő évben megint, de ugyanúgy két hónap után eljöttem onnan (sokat voltam otthon, a családom úgy látta, hogy "nem bírom", nyugodtan hazaköltözhetek). Ezután ideiglenes munkáim voltak, pár hétnél vagy hónapnál tovább nem bírtam egyik helyen sem. Nehéz elmagyarázni miért, de a kezdeti "fellángolás" után (amikor még új minden, és igyekszem jól teljesíteni) elkezdtem mindenhonnan kimaradozni, végül otthagytam, és otthon voltam hosszú ideig.

Több "összeomlásom" is volt, bár nem tudom, lehet-e így nevezni. Az egyik nagyobb a két évvel ezelőtti nyáron, mikor huszonhat voltam, akkor kezdtem felismerni, hogy talán szorongással küzdök. Elmentem pszichiáterhez, aki nagyon lekezelő volt, csak időpontot kértem pszichológushoz, de nem adott, helyett beutalt kórházba, mert szerinte addig nem mehetek pszichológushoz, amíg nem kapok gyógyszert. Azóta nem voltam orvosnál, egyedül próbálom meg kezelni a mindennapi dolgaimat. Azóta "csak" egyszer volt egy pár hónapos kimaradásom munkából, mert miután nagyvárosba költöztem, kicsit "rosszul lettem", nem bírtam kimenni a lakásból (ez az első "összeomlásnál" is jellemző volt), de kb 10 hónapja rendesen dolgozom, mindössze egyszer vettem ki egy hétre szabadságot a szorongás miatt.

A legnagyobb baj az, hogy nem szeretem az életem, úgy érzem, minden tönkrement, még jobban, mint eddig. Huszonnyolc múltam, de azon kívül, hogy tavaly letettem egy emelt szintű érettségit (jelentkeztem is egyetemre, de harmadszorra is abbahagytam), nem értem el sikert egész életemben. Kiskoromban okosnak tartottak, de nem voltam az - alsó tagozaton kívül nem voltam szinte soha kitűnő (csak gyenge iskolában), sokszor voltak hármasaim, de örökké fennmaradt a kép mindenkiben (a családban, ismerősökben), hogy milyen okos vagyok. Sosem éreztem magam annak, tulajdonképpen jele sincs azonkívül, hogy sok könyvet olvastam, olvasni viszont mindenki tud, én meg csak szórakozásból csinálom, és nemis feltétlenül szépirodalmi műveket.

Szóval az a baj, hogy... nem találom a helyem. Nincs pénzem pszichológusra, arra sincs, hogy ingyenes pszichoterápiára elmenjek Budapestre (hiszen heti szinten a hazaút kitesz annyit, mintha helyileg járnék magánpszichológushoz), de őszintén - valószínűleg el se tudnék menni. Mostanában megint egyre nehezebb a napi feladataimat is teljesíteni, elindulni munkába, pedig részmunkaidőben dolgozom (lépcsőházakat takarítok), de annyira elfáradok a sétától és a néhány óra munkától, hogy hétköznap még olvasni sincs energiám, amit pedig szeretek. És már nincsenek álmaim. Régen az egyetem volt meg az irodalom meg hogy okos leszek, de amióta rájöttem, hogy a szorongás a bajom, azóta mintha minden rosszabb lenne, mert igyekszem elengedni a kényszer-álmokat, és próbálom megtalálni a sajátom, de fogalmam sincs, ki vagyok. És nem tudom kitalálni. Néha elkap az érzés, hogy minden menni fog, de ha joban belegondolok, nem érzem ezt, és fáradt vagyok, és sírni akarok, és nem látom értelmét küzdeni vagy nem is tudom, mit csinálni. Arra gondolok, hogy ha lenne valami célom, valami, amiben hiszek, az segítene, mert akkor számítana valami, de jelenleg nem számít nagyon semmi, kis, jelentéktelen dolgokba kapaszkodom, pl az olvasásba vagy abba, hogy mindjárt hétvége. A munkámat megint egyre jobban nem bírom, szorongás-ügyileg és fizikailag se (a sétát, a lépcsőzést), ráadásul szégyellem (és szégyellem azt is, hogy szégyellem), hogy "csak ennyi" vagyok, és még eltartani sem tudnám magam egyedül, hiszen amit keresek, az max a lakbérre elég. De nem akarom elveszíteni ezt a munkát akkor sem, ha utálom, mert ez is valami, még ha kevés is. Csak van, hogy alig bírok kimenni a lakásból, és nehéz, túl nehéz minden. És amiatt is bűntudatom van, hogy panaszkodom, hogy ilyen vagyok, pedig nem rossz az életem amúgy.

Azt mondják a gyerekkor is számít, de ha arra gondolok (és szoktam), hogy a családom a hibás, "hibáztatónak" érzem magam, gyereknek, aki nem tudja a tettei miatt vállalni a felelősséget. Nem volt apám, anyukámmal sokat költöztünk, az első otthonom az, amibe tavaly költöztem huszonhét évesen. A családomban sok a depressziós/alkoholista/öngyilkos. Az első "összeomlásom" alatt én is próbáltam, sokáig falcoltam, de már nem, és nem látom értelmét bántani magam, és olyannak lenni, mint a családom. A nagymamám tizenöt éves koromban lett öngyilkos, de soha nem beszéltünk róla.

Kicsit hosszú lett, mert most rosszabbul vagyok. Tudom, hogy el kellene mennem orvoshoz, de egyrészt nem bírom rávenni magam, másrészt jelenleg nem is könnyű eljutni se laborvizsgálatra, se pszichológushoz, bár lehet, ez is csak kifogás tőlem. Gyengének érzem magam ehhez az egészhez.