Hogyan kellene rávezetnem a párom, hogy kérjen segítséget?

Mindketten elveszítettük a szeretett munkánk tavasszal (turizmus). Én elhelyezkedtem egy hónap múlva a szakmámon kívül, azóta is ott dolgozom.

Ő azóta sem talált másik munkát, pedig keres. De azt hittem, egyértelmű, hogy ebben a szektorban most nem igazán fog munkát találni, mégis csak ott keresett... Azt hittem, nem tudja, hogy írja át az önéletrajzát, hogy szakmán kívüli munkákra is jelentkezzen, úgyhogy ebben próbáltam neki segíteni. Aztán kiderült, hogy nem is jelentkezik más munkára. Pedig nem örök életre kellene elmenni pl egy ügyfélszolgálatra, csak 1-2 évre. De erre sem hajlandó. Pedig azt ő is elismeri, hogy még az is jobb lenne, mint egész nap otthon ülni.

És itt kezdődnek a problémák... Egész nap otthon van, sehova nem megy, sétálni se, sír, hogy nem tud edzeni, de nem veszi igénybe a szabadtéri edzőparkokat, pedig tudom, hogy hideg van, és szar, mert amióta bezártak az uszodák, én is kinn futok a sárban. De nem megy ki, csak picsog, hogy nem mehet edzőterembe. Vettem otthonra súlyokat, gumikötelet, hátha, de nem használja őket, amíg nem vagyok otthon, addig se. És amikor én elkezdek otthon tornázni, akkor se csatlakozik.

Korábban kb. fele-fele arányban főztünk és végeztünk házimunkát, jelenleg ott tartunk, hogy mikor hazaérek munkából, akkor ott tornyosul a mosatlan, a szelektív, meg a kommunális szemét, a lakás egy szemétdomb, nyilván megcsinálom mert nem akarok kupiban élni, nyilván főzök valamit hogy együnk, és egyszerűen nem képes csak saját maga után feltakarítani egész nap, nem főz, nem eszik. Megvárja, amíg hazaérek és csinálok neki kaját. Ha van maradék, másnap inkább egész nap nem eszik, vagy képes rendelni, de akkor se mosogatja el a reggeliző tányérját. A szüleit, testvéreit nem látogatja, egyszerűen egész nap otthon ül és játszik. Ha hazaérek, és próbálok vele akár a napomról, akár közéleti témákról beszélni, mindenről arra tereli a szót, hogy mennyire visszamenne a régi munkahelyére és mennyire ki van már a ... azzal hogy itthon kell ülnie. De közben nem tesz semmit azért hogy ne kelljen. Mintha nem fogná fel, mi a helyzet. És amúgy tökre megértem, én is nagyon visszamennék már az eredeti szakmámba. Nekem is összeszorul a torkom, ha rágondolok. De az nem megoldás, hogy nónapokon keresztül csak nyalogatjuk a sebeinket és sajnáljuk magunkat. Attól még nem lesz jobb.

Nagyon aggódom miatta, teljesen kifordult önmagából, egész nap ül és nem csinál semmit és sajnáltatja magát, a barátaival nem találkozik, a családjával sem. Nagyon szeretem, de ez egyszerűen nem ő. Attól tartok, hogy valami baja van, nyilván nem lehet hónapokig otthon ülni, ettől én is becsavarodnék, de nem értem, miért nem változtat ezen, mikor lehetősége meg lenne rá.

Ez számomra is életem legnehezebb időszaka, és épp ezért nem értem, hogy ha én boldogulok, akkor ő miért nem. Nem tudom kicsábítani, hogy sétáljon vagy fusson velem, vagy menjünk el együtt edzeni egy parkba (korábban együtt jártunk edzőterembe és úszni), én elmegyek egyedül, ő meg addig ül és játszik, aztán panaszkodik, hogy én miért fekszem le korán, ő még nem fáradt, és milyen rossz neki, hogy én itthagyom és jót fogok aludni, miután dolgoztam, voltam boltban, edzettem, főztem, kitakarítottam. Ezeket ő is nyugodtan megtehetné, és tudom hogy nem lustaságból nem teszi, hanem valami komolyan eltört benne, amit én nem tudok helyrehozni, de segítség nélkül szerintem ő sem, viszont ide nem tudom mi kellene.

Felhoztam neki párszor, hogy szerintem tök rendben van, ha a jelen helyzetben keresne magának egy jó pszichológust. De teljesen elzárkózott, hogy "ő nem bolond". Pedig tudja jól, hogy egy csomó barátja járt már pszichológushoz, nem bolondok... Nem értem miért nem ismeri be hogy amit csinál az nem helyénvaló még a jelen helyzetben sem, és igazából csak magát építi le ezzel.

26/N