Rajtam kívül más is érzi ezt a fajta magányt? (távoktatás, home office)

Én is itthon vagyok jó ideje. Ráadásul ősze elején szakítottunk. De valahogy jól bírom. Lehet nekem annyiban más, hogy én egyedül lakok tehát legalább család nem lábatlankodik itt. És így el tudom engedni magam jobban. Sokszor nagyom kisimító tud lenni.

Nem lehet, hogy az is betesz, hogy össze vagy zárva a családdal?

Amúgy sétálni elmehetnél néha kis zenét hallgatva közben jó érzés tud lenni.

Ja és ha kapcsolatot akarsz másokkal, akkor időnként tegyél próbált és írj te rájuk. Nem baj, ha nem lesz belőle semmi, de próbálkozz újra és újra. És ne sértődj meg, ha a másiknak nincs igénye rád. Ez tök OK, azt kell megtalálnod akinek éppen van.

Szerintem jól csinálod alapvetően. Csak arra figyelj, hogy ne bántson meg, hogy mások nem reagálnak. Sacc pont ezt tudod csinálni, hogy néha akit szimpi arra azért ráírsz újra, nem túl sűrűn, nem túl ritkán. Kicsit olyanként mint egy kémlelő szonda :) Esetleg még a írásod jellegével kísérletezhetsz. Hogy na csak így a tényekre korlátozódjon, hanem lehet csak valami játékos, vagy viccesz dolog.

De alapvetően ne kérdőjelezd meg magad. Legyél türelmes. És előbb utóbb belefustz valakibe, aki épp kapható. (a pasik sacc így csajoznak szóval nekik nagyobb a gyakorolatuk ebben :DD)

Velem ugyanez van :(

Mi szeptemberben még jelenléti oktatással kezdtünk, aztán egyre kevesebben jártak be személyesen és egyre több tanár is váltott át online órákra, majd ugye novemberben nálunk is megkezdődött a teljes digitális oktatás. Engem nagyon megviselt ez.... pláne, hogy már márciusban is online zártuk a félévet, a nyár sem telt sokkal jobban és igazából az őszi félévet vártam, hogy akkor majd végre minden visszaáll a rendes kerékvágásba. Aztán csak rosszabb lett. Aminek tavasszal még örültem (pl. hogy otthon maradhatok és nem kell utazni, több időm marad és jobban be tudom majd osztani, koncentrálhatok a tanulásra), azt most nagyon rosszul éltem meg. Elméletileg mehettem volna szinte bárhová, találkozhattam volna bárkivel és csinálhattam volna bármit, viszont valójában azt éreztem, hogy minden ezirányú lehetőségemtől meg lettem fosztva. Ez nyílván túlzás, de tényleg ezt éreztem vagy hát érzem. Nincsen kivel hová mennem vagy egyáltalán beszélgetnem. Egy vidéki kisvárosban lakunk, ahol alapból nincsen semmi és most a vírus miatt még jobban kihalt minden, embert nem látni az utcán. Távoktatás címén a képernyő elé voltam ragasztva. A szüleim mindketten dolgoznak, tehát estig egyedül vagyok itthon és munka után már nekik sincsen kedvük, idejük, energiájuk túl sok mindenre. Váltunk pár szót, de ez nekem nem elég és hiányzik a velem egykorúak társasága is, akik jobban megértenek vagy több a közös pont. A barátaimmal nem tudok személyesen találkozni, még egy videochat is nagy szervezést igényel és többnyire nálunk is csak úgy mennek a “beszélgetések”, hogy mindenki leírja mi van vele, mi történt és akkor órák vagy napok múlva talán reagál a másik. Egyrészt megértem, mert mindenki éli a saját életét és nehéz összeegyeztetni, mindenkinek sok dolga van, valakinek ott van a párja/ testvére és inkább vele van, valaki külföldön rekedt stb., csak közben sokszor már azt éreztem, hogy valahogyan mindig én vagyok a legutolsó a sorban és mindig pont rám nem jut idő, velem nem foglalkozik senki. Én is próbáltam lefoglalni magam egyedül (pl. tanulás, olvasás, film, torna, takarítás és mindenféle), de ugyanúgy magányosnak éreztem magam, nem lett jobb, nem kötött le és igazából inkább emberek társaságára vágytam. Nekem ez így a félév végére már eléggé átcsapott egy ilyen síros-szorongós valamibe, és emellett folyton kimerült voltam, nem volt kedvem semmihez, nem tudtam koncentrálni semmire sem, rengeteget (10+ órát) aludtam, és már a tanulás sem ment. Olyannyira nem ment, hogy több tárgyamból meg is buktam és csúsztam is egy félévet (pedig tavasszal diplomáztam volna). Mindezt pedig úgy, hogy előtte mindig jó tanuló voltam és pl. az összes órámra bejártam, mindig minden sikerült határidőre, tök jó jegyeim voltak, soha nem buktam egyszer sem stb. és most mintha valami roncs lettem volna. Most is ugyanúgy igyekeztem, de valamiért nem ment (pl. az online órákon sokszor már remegtem és nem tudtam megszólalni vagy pl. elolvastam egy könyvet és meg sem tudtam mondani, hogy miről szólt). Ez is csak még jobban megviselt, mert ezt is kudarcként éltem meg.

Már egy hangyányit jobban vagyok, mert legalább az egyetem okozta stressztől picit megszabadultam és elkezdtem járni pszichológushoz is. Csak az a baj, hogy maga a probléma forrása így sem fog megoldódni és nem tudom, hogy mitől érezhetném magam jobban.