Hogyan tudnám ezt feldolgozni? Bővebben lent.

Anyukám skizoaffektív-zavarban szenved. 3 éves koromban 2 hétig emiatt kórházban volt, és egy ideig szedte is rendszeresen a gyógyszereit, aztán abbahagyta, mert szent meggyőződése volt neki arról, hogy nem beteg. 5 éves koromig együtt laktunk a nagymamámmal és a nagynénémmel (anyukám húga), aztán a rengeteg konfliktus és veszekedés miatt végül különköltöztünk. Nagynéném egyedül költözött egy lakásba, nagymamám kiutazott Németországba dolgozni, én pedig anyukámmal mentem egy kis lakásba Pesten. Amikor elkezdtem az iskolát, minden rendben volt, második osztályban kezdődtek a bajok. Elkezdte direkt nem felvenni a telefont apukámnak (akivel akkor vált el, amikor én 10 hónapos voltam), elvesztette az állását, szinte az egész nyarunk 2. és harmadik osztály közt arról szólt, hogy anyukám a munkahelyeit cserélgette. Elfajult a helyzet odáig, hogy már a nagynéném sem tudott bemenni hozzánk a házba, mert anyukám mindig elcsitítgatott, hogy azt higgye, nem vagyunk otthon. Már vagy 3 hónap telt el azzal, hogy nem láttam semelyik rokonomat, a házból csak akkor tettük ki a lábunkat, amikor iskolába mentem (már a boltba is lusta volt anyukám elmenni, mindig rendelt gyorskaját, vagy pizzát, ha megéheztünk). Míg nem amikor 8 éves voltam, és már harmadikos, legnagyobb meglepetésemre nagynéném és a nagymamám (!!) becsengettek a házunkba, és hívtak egy mentőt, hogy vigyék el anyukámat. Azóta nem lakok vele. Ezek után 1 hétig a nagymamámmal és nagynénémmel laktam, találkoztam apukámmal, és a gyámügyön megkapta az egész szülői felügyeleti jogot az apukám, és költözhettem is hozzá, és ez nehézség volt. Amióta elváltak anyukámék, egyszer sem aludtam apukáméknál, tehát ez óriási változás volt az életemben. Apukámnak van egy új felesége, és rajtam kívül még 2 gyereke. A feleséggel eleinte jóban voltam, viszont rengeteget szidta anyukámat, pl azért, mert felesleges dolgokra költötte el a gyerektartást. És én már akkor tudtam, hogy ez nem anyukám hibája, hanem a betegségé. És ezt még ma is így gondolom. Lassan a kapcsolatom a feleséggel olyan lett, mint a Hamupipőkében, apukámat döntés elé allította, hogy válasszon engem, vagy a két fiát. Direkt szétszórt a kertben üvegszilánkokat, hogy azzal gyanúsítson meg, hogy én tettem ezt, hogy bántsam a kisöcséimet. Egyszóval borzasztó volt. 4. és 5. osztály közben a nyári szünetben a nagynénémhez költöztem, akinek a mai napig nagyon hálás vagyok, és borzasztó boldog vagyok, mert ha ő nem lenne, lehet már halott lennék. A lényeg az, hogy amikor nagynénémnél laktam, az volt a felállás hogy apukámmal muszáj volt találkoznom legalább kéthetente, amit nem bírtam, mert irtóztam a feleségétől. Végül ez is megoldódott, nem kell menni apukámhoz, úgyhogy mostmár csak kéthetente kirándulunk együtt, csak mi ketten és ennyi.

Viszont nagynénémmel romlik a kapcsolatom. Haragszik rám, amiért szeretnék apukámmal lenni, mert ő azt állítja, hogy mérgesnek kell rá lennem. Közölte velem, hogy apukám csak hivatalosan apa, amúgy nem. És elegem van már abból, hogy megmondja nekem hogy mit érezzek! És nem ért meg. Az érvelést azonnal visszapofázásnak hívja. Olvasgatja a messenger üzeneteimet.

Összefoglalva, ha anyukám nem lenne beteg, ő lenne az egyetlen aki megértene. És én nagyon rosszul érzem magam emiatt. Lehet nem lennék annyira a padlón, ha ő nem lenne beteg. Lehet olyan jó lenne a kapcsolatunk, mint Regina és az anyukájáé a Mean Girls-ből. Lehet ő lenne a nagy jó fej anyuka, aki mindenkit irigyel. Hogyan dolgozzam ezt fel? Már szinte depressziós vagyok, belebetegedek abba, hogy senki sem ért meg. Senki sem támogat. Mindenki csak csesztet. A barátaimnak csak addig kellek, amíg tudok venni kaját a büfében.

Azt kifelejtettem, hogy gimis vagyok. És még mindig nagynénémmel lakom.