Mi lehet a bajom?(16f)

A problémád teljesen általános. Én is hasonló voltam a Te korodban, csak sajnos akkor még ez a jelenség nem volt annyira benne a köztudatban, mint ma. Sok szülő még ma sem tudja, hogy a gyerek önértékelése a születés pillanatától kb. az 5-6. életévéig fejlődik aszerint, hogy hogyan reagálnak a szülők a gyerek szükségleteire. Ez az első hónapokban a fizikai szükségleteket jelenti: testkontaktus, táplálás. Ha a kisbaba nem érzi a szülők közelségét napi 24 órában vagy nem etetik meg ha éhes, hagyják sírni, nem veszik fel, az súlyosan traumatizálja és az a kép rögzül benne, hogy a világ egy kiszámíthatatlan és fenyegető hely. Ezt a mély, zsigeri bevésődést nehéz később korrigálni, de rosszabbra fordítani még mindig lehet a következő években, ha a szülők nem adnak a gyereknek megfelelő visszajelzéseket, nem mutatják konzekvensen a példát, hogy mi a jó, mi a rossz, olyan elvárások elé állítják, ami meghaladja az életkor adta képességeket, nem tudnak feltétel nélküli szeretetüket kommunikálni (pl. ellenszolgáltatást várnak a szeretetükért), nem válaszolnak a kérdéseire, kettős üzeneteket küldenek (azaz mást éreznek, máshogy cselekednek, mint amit lekommunikálnak szavakkal) stb.

Az írásodon látszik, hogy egy analitikus, gondolkodó ember vagy, ha lenne segítséged, valószínűleg össze tudnád rakni a dolgokat, hogy mi a reflexeid gyökere, ezt hívják önismeretnek. Csakhogy ezt belülről nem lehet kisakkozni, mindenképp kell hozzá képzett vezető, pl. pszichoterapeuta, aki bele tud vinni a kisakkozott dolgok érzelmi hátterébe, azok így veszítik el a hatalmukat feletted. Azért nem megy ez pusztán gondolkodás útján, mert mint említettem egy nagyon korai, kisgyerekkori periódusban dől el érzelmi szinten, hogy lesz-e megfelelő önértékelésed vagy nem. Ha a válasz nem, akkor jönnek az ilyenek, amit leírsz, tipikusan kamaszkorban kicsúcsosodva, aztán kezeletlenül simán továbbfejlődnek komoly életvezetési problémákká felnőttkorod hajnalára. Az érzelmekre sajnos nem hat az agyalás.