Milyen érzés autistának lenni? Ha azok vagytok, hogyan élitek meg?

Nehéz erre válaszolni,mert mindenkinek az a "normális" ,amit megszokott ,amibe beleszületett. Én enyhén vagyok érintett ,de amit egész életemben éreztem ezzel kapcsolatban ,arra talán a legjobb szó a fárasztó. Nekem folyamatosan energiát kell ölnöm olyan dolgokba,amik ahogy észreveszem másoknál ("normális" embereknél) ösztönös lehet ,vagy legalábbis teljesen természetes.

Nekem gyakorlatilag minden interakcióm emberekkel egy színjáték ,40 év alatt kitapasztalt "sémákat" ,párbeszédeket,reakciókat használok . Mintha lenne egy társasjáték,aminek a szabályait mindenki ismeri rajtad kívül ,leírás nincs hozzá,rá tudsz jönni egy idő után mi-hogy működik ,de sok erődet felemészti .

Sokszor félreértek ,vagy megbántok embereket ,akár anélkül,hogy észrevenném. Nem tudok csak úgy beszélgetni,ha nincs konkrét téma .

A kapcsolatokkal is vannak gondjaim, vagy "túl sok" vagyok a másiknak ,mert annyira rajongok érte ,vagy a másik véglet, hogy nincs se erőm,se kedvem foglalkozni vele.

Egyébként én ezt a személyiségem részének érzem ,nem betegségnek . Mivel nem ismerek mást,így nem is vágyom más bőrébe ,ilyen vagyok és kész .

Nem vagyok diagnosztizált, de eléggé egyértelmű a helyzet és szakember is mondta már, hogy gyanítja nálam.

Az érintést nem szeretem.

Összefoglalva azt veszem észre, hogy a hétköznapi szokásokat általában tudatosabban, szabálykövetően csinálom, jobban utánanézek a hétköznapi dolgoknak, a biztonságra törekszem és kerülöm, ami egy picit is kellemetlen.

Például szinte soha nem nyitom bukóra az ablakot, mert úgy nem cserélődik a levegő. A járdán jobb oldalon gyaloglok, balról előzök. A tömegközlekedési eszköz legüresebb részére szállok, nem törődve azzal, mennyire lesz távol a kijárat. Szerintem a hidegtől nem lehet "megfázni", legalábbis sokkal nehezebben és máshogy, mint ahogy a hétköznapi ember állítja. A testmozgást ezer hatását fel tudom sorolni, nemcsak azt, hogy akkor nem hízol annyira. Nem szeretek a sor szélén ülni az előadóteremben, ahol mindenki át fog mászni rajtam, hanem bevágtatok középre.

Tehát hétköznapi dolgokat sokkal "okosabban" csinálok.

Alapvetően nem automatikusan hat rám a tömeghatás, hanem konkrétan oda kell figyelnem magamra, ha másokat szeretnék követni. Bármiben. Akár gyalogtempó az utcán.

Mindig van valami erős érdeklődési köröm, amiről akár napi 24 órában is képes lennék olvasni a neten.

Imádok erről elgondolkozni és beszélni is.

Amióta megtanultam ezt kontrollálni, imádom ezt, mert egyrészt sosem unatkozom (nincs ez a szó a szótáramban), másrészt ez elfeledteti velem a mindennapi nyűgöket.

Nem bírom a rohanást (nekem a 8,5 óra munka, 2 óra utazás eleve emberkínzás, de amúgy tanulok is mellette), nagy az egyedüllét iránti igényem, nagy a szabadidő iránti igényem.

Nem szeretem a rendszerességnek, a rutinnak még szikráját se.

Abszolút nem értek az emberekhez, de olyan szinten, hogy... A vicceket, helyzetpoénokat is nehezen értem (olyan 20-22 éves koromig semennyire), utalásokat nem értem, átvitt értelmű vagy általános mondásokat, mondatokat nem értem. Nehezen ismerem fel az érzelmeket.

Olyan 18-20 éves koromig nem is érdekelt az ember. Nem tudtam felfogni, feldolgozni az érzelmeket, nem tartottam fontosnak a másik érzelmeit. Ettől még nem gázoltam át rajta, eléggé szabálykövető voltam.

Tudjátok, ha például történik valami a családban vagy az osztályban, egy átlagos gyerek azonnal megérzi és empátiával felfogja. Nos én kb akkor se értettem meg, ha magyarázták.

Szorongást okoz bennem, hogy mindent másképp csinálok, mint a tömeg és mindennel egyedül maradok.

Már kb ötévesen is maszturbáltam, de nem tudtam, hogy ez nemi dolog meg mi ez, csak izgalmas érzés volt, ezért a mániámhoz kötött sztorikhoz jól jött. Így kicsit át tudtam élni. Kb 9 évesen megmutattam egy osztálytársam 6 éves húgának a maszturbálást, hogy milyen jó érzés. Fel sem fogtam, mi ez és hogy nemiség és hogy nemillik.

Sokszor nem voltam jelen, olyannyira elvoltam a saját buborékomban.

Mára kb az maradt meg, hogy a hétköznapi dolgokat tudatosan, nem ösztönből csinálom, mindig van valami érdeklődési köröm ami olykor picit tárgyszerelem is és még mindig nem kellően értek az emberekhez.

Szerintem az autizmusnak (az enyhébbnek) van jó és rossz oldala is. Van, amitől könnyebb az életünk miatta és van, amitől nagyon nehéz.

Fent leírtaknak valószínűleg nem mindegyike tipikus autizmus-tünet, ezt elismerem.

28/N

2-es voltam, igen, az is igaz rám is, amit az 1-es ír.

Tinikoromban volt a leglátványosabb, hogy kb meg kellett játszanom magam mások előtt, mert ha önmagam voltam, brutál fura, emészthetetlen voltam.

Mára sokat tanultam is a társas érintkezésekről (ehhez sokszor elég csak figyelnem), meg szerintem enyhébben is vagyok autista, az Asperger elvileg enyhül.

Én nő vagyok, ezért sajnos az orvosok nem vettek elég komolyan, sokáig félre diagnosztizáltak. Hol is kezdjem ?

Már egész pici koromban szörnyen ettem. Könnyebb megmondani mit vagyok hajlandó magamba tömni, mint amit nem. Meg sem kóstolom, aminek nem tetszik a színe vagy állaga. Kenyérre kenve nem eszem meg a kenőmájast, de szeletelve már igen. A sajttal is így vagyok. Undorodok a megkent kenyértől. A habarástól is, ezért a legtöbb főzelék nem kell. Képes vagyok napokig ugyanazt enni. Bölcsibe nem jártam, de oviba igen. 4 évig egy szót nem szóltam a többiekhez, azt hitték a gyerekek nem is tudok beszélni. Pedig otthon be nem állt a szám. Nem is játszottam a gyerekekkel. Játszótéren sem. Imádtam körbe-körbe forogni, hintázni, tárgyakat pörgetni. Egyedül babázni vagy plüss állatokkal játszani. Az iskolában sem barátkoztam akárkivel, azok is inkább fiúk voltak. Rajzolni, olvasni szerettem. Ha érdekel valami, akkor mindent elolvasok a témában és ezt másokkal is megosztom. Ha érdekli, ha nem. Nehezen veszem észre, ha untatok, zavarok másokat. Hajlamos vagyok tárgyakat gyűjteni és nagyon pipa vagyok, ha valaki ezeket tönkreteszi, kidobja. A tárgyaimat rendezgetem, nem mindegy mi hol van. Egy világ omlik össze bennem, ha mondjuk megcseréled a szarvast a mókussal a polcon. Nagyon érdekel a scifi és fantasy. Sőt, van egy képzeletbeli világom és gyakran menekülök ebbe a valóság elől. Gyűlölöm az erős fényt, most is be van húzva a sötétítő a szobámban. Nyáron ki nem mozdulok napszemüveg nélkül. De legjobban az éles, magas hangok idegesítenek. Pl. üvöltve ásítozás. Rengeteg filmet nézek és könyvet olvasok, ezekből előszeretettel ragadok ki részleteket a kommunikációhoz. A szarkazmust nem értem, nehezen döntöm el mikor viccelnek velem. A szemkontaktust kerülöm, a mimikát ritkán értem. Beszédem általában monoton, kimért, modoros. Lépteim sokszor elnagyoltak, kezeimmel alig tudok mit kezdeni járás közben. Barátaim nincsenek, ahogy párkapcsolatom sem. Az a legszomorúbb, hogy nincs is rá igényem. Megszerezni és főleg megtartani is nehéz az embereket számomra. Érzelmeim ugyan vannak, de nehezen dolgozom fel ezeket. Empátiára is képes vagyok, de csak az általam ismertek esetében. Érdekes, hogy az állatokat minden esetben sajnálni tudom. Ha enyém, ha nem. Ha ismerem, ha nem. Az érintéssel már úgy, ahogy megbarátkoztam, de régebben előfordult, hogy a saját anyukám sem ölelhetett meg, mert ellöktem magamtól.