Újtól való félelem? Valaki segítsen, mit tegyek?

En is igy vagyok szinten 23 eveskent.

Annyi kulonbseggel hogy en kulfoldon egy gyarban dolgozok.

Olyan muszakvezetoim vannak akik sokkal lustabbak es nem ertenek annyit a munkahoz mint en de sokkal erosebb a szemelyiseguk es igy tobbet is keresnek nalam.

Mindenkeppen diagnozis kene, hogy tudjad, mivel allsz szemben.

Talan nem is depresszio, de gond van. Es javitani is lehetne rajta, ha szakember ratapintana a problemad lenyegere.

Biztos, hogy nem lusta es hulye vagy, de sajnos az is, hogy nem tudsz kezdo lokest adni magadnak.

Keress fel pszichologust, kivetelesen nem erzem folosleges tanacsnak.

Szia.

Én szorongással születtem.

Vagyis közben megtippelték, hogy más dolgok is állnak a háttérben, állítólag személyiségzavarom van.

Én is sokáig így voltam vele, mindentől féltem, vagyis most is, annyi különbséggel, hogy elkezdtem dolgozni.

Mert van egy mentett kutyám és két mentett cicám, akik az egyetlen motivációim az élethez és nem akarom cserben hagyni őket, mivel ők ott voltak nekem a legrosszabb időmben.

Szóval elfogyott a megörökölt pénzem és rájuk gondolva voltam elég erős, hogy elkezdjék dolgozni.

Nem mondom azt, hogy minden megváltozott.

Semmi sem változott.

Vagyis de, most már annyival kevesebb dologtól rettegek, hogy tudom, a kincseim biztonságban vannak.

De nagyon nehéz.

Minden éjjel rémálmok, minden reggel gyomorideg, mindennap indulástól a hazaérkezésem pillanatáig görcsbe feszülve próbálok túlélni, mindezt úgy, hogy nem szabad másoknak észrevenniük, hogy rettegsz az élettől.

Mert amúgy így tudom a legkönnyebben összefoglalni, hogy mitől is félek.

Magától az élettől.

Jelenleg csak üresen létezem, csak vagyok, de nem élek.

Félek szeretni és szeretve lenni.

Az emberek számomra iszonyat bonyolultak.

Régen szerettem volna beilleszkedni, társaságban lenni, akkoriban a magánytól és a haláltól rettegtem, kisgyerekként, de azóta rájöttem, hogy a társas kapcsolatok csak még több feszültséget generálnak, ami annyira kikészített, hogy depressziós, kényszerbeteg és paranoiás lettem.

Azóta lemondtam róla és inkább kerülöm a társadalmat.

Amennyire tudom.

Ha köztük kell lennem, akkor pedig el kell engednem a történteket.

Ez utóbbi még nehezen megy a kötődési zavarom miatt, de dolgozom rajta, lassan úgy érzem sikerül kirekeszteni mindent az elmémből és csak a lényegre koncentrálni.

De jelenleg még küzdök, minden lélegzetvétel küzdelem számomra.