Mostanában gyakran megfordul a fejemben, hogy jobb lenne, ha meghalnék, de nem hiszem, hogy tudnék öngyilkos lenni. Beszéljek róla a pszichológusommal?

Persze, hogy beszélj vele, pláne amég ez csak felmerül, nehigy elfajuljon.

(Egyébként valaki itt következőkben megmondhatná, miért hozza fel mindenki öngyilkosságnál hogy nem akar senkit bántani?

Ez igazán dícséretes, tényleg, de a te életed nem másé. A haldoklók is a filmekben miért a másikat vígasztalják, sosem értettem. Annak a legrosszabb, akinek mennie kell vagy menni akar és szörnyű az öngyilkosság, és tragikus, de nemértem miért kell még egy ilyen döntésben is mást nézni.)

#2

Abszolút jól leírja a 3-as. Az nem igaz, hogy a mi életünk csak a miénk. Persze elsősorban a miénk, de sok másik ember életének is a részei vagyunk, amely egy öngyilkosság után tönkremegy. Szóval nem lehet ezt ilyen szolipszistán nézni.

Egyébként Schopenhauernél olvastam egy zseniális érvet, hogy miért értelmetlen az öngyilkosság. Az elkövető ugye abból indul ki, hogy ezzel véget érnek a szenvedései. Csakhogy ennek az ellenkezője igaz! Aki meghal, az nem "élvezheti ki", hogy már nem szenved. Az életben mindig az adott pillanat merevedik ki, és amíg élünk, ezt a pillanatot érezzük. Szenvedés és annak hiánya az élethez tartozó fogalmak; egy halott számára ilyesmi nem létezik.

Szóval fel a fejjel, kedves kérdező, irány a pszichológus, aztán biztosan várni fognak még rád boldog pillanatok!