A nárcisztikus vagy borderline emberek ösztönösen kerülik a depresszív/magányos/unalmas személyeket vagy épp ellenkezőleg?

Nagyon szeretik elérni hogy valaki sírjon, szomorú legyen. Akkor legyőzték, úgy érzik, ők az erősebbek. Ebben igazad van, hogy ha egy vidám, erős embert tudnak leigázni, akkor erősebbnek érzik magukat, mint ha egy eleve depis, gyenge ember fölött tudnak kontrollt szerezni.

Mindjárt idetalál pár borderes, aki majd sajnáltatja magát, hogy ez mind nem igaz, szóval léptem is ki :)

A nárcisztikusok és a BPD-sek elsősorban egymást keresik. A nárcisztikus eleinte megkapja a figyelmet, elismerést, csodálatot és a rajongást a borderlinetól, aki pedig kodependensként megélheti a nárcisztikus mellett az önfeláldozást, alárendelődik neki, ráhangolódhat, szinte összeolvadhat a nárcisztikussal, minden erőfeszítést elkövet azért, hogy szolgálja, mert ezzel az üresnek és értelmetlennek vélt életében úgy érzi, végre van egy stabil pont, vannak célok, mégha nem is a sajátja.

A depressziónak ehhez nincs köze, bár alapvetően mind a kettő személyiségzavarra jellemző, hogy az egyén magányos farkasként jellemzi magát: a nárcisztikus nem talál könnyen olyat, aki igazán megfeszülne, lelkesedne érte, ezért a barátainak nevezett egyénekkel is inkább csak felületes, pl. munkakapcsolatban van, érzelemmentes, nem támogató módon, a borderline pedig fél attól, hogy túl közel kerül másokhoz, inkább nem is próbál kapcsolatokat kialakítani, mert fenntartani azokat hatalmas mennyiségű energiát igényelne tőle érzelmileg. A nárcisztikusnál ettől nem kell tartania, mert ha egymásra is találnak, ő sosem fogja beavatni mélyen szégyellt érzelmi világába, cserébe viszont a nárcisztikus nem fogja elismerni az ő szenvedését a kapcsolatban, amelyek egyébként teljesen jogos, hiszen egy párkapcsolatban fontos, hogy a partner érzelmileg elérhető legyen, hogy meghallgassák és törődésre, együttérzésre leljen anélkül, hogy ostoroznák őt az esetlegesen rosszul meghozott döntéseiért.

Akkor van fordulópont, amikor a borderline észreveszi, hogy mennyire egyoldalú ez a kapcsolat, a nárcisztikus ezzel szemben teljesen elégedett a helyzettel, legfeljebb, ha már nem kielégítő a társa rajongása, akkor talál magának olyan csatornát, amelyen keresztül valamilyen módon az "átlagember" fölé tudja emelni magát (pl. elkezd előadásokat tartani, amivel kapcsolatban nagyon magabiztos, hiszen ha már elolvas egy könyvet a témában, akkor nálánál nagyobb szakértők munkásságát hajlamos semmibe venni - legalábbis ezt sulykolja az ismeretségi körébe).

Ha a borderline félnek már igazán elege van a folyamatos megalázottságból, terápia, vagy más kapcsolatok útján szert tesz valamennyi önszeretetre, önbecsülésre, ha nem részrehajló emberektől is visszahallja azokat a pozitív hangokat, amiket a nárcisztikus a manipulációjával eddig elnyomott benne, akkor képessé válik megküzdeni a helyzettel és minden erejét és bátorságát összeszedve kilépni a mérgező kapcsolatból, miután felismerte a saját, valódi igényeit. De ehhez nagyon fontos a támogató környezet.

Borderline-ként egyszerűen semmi közös témám nincs az életvidám, boldog emberekkel. (Például akiknek rendezett élete, párkapcsolata, családja, gyereke van.) Szerintem kölcsönösen taszítjuk is egymást és kész.

A számára unalmas embereket szerintem mindenki kerüli, csak nagyon relatív, kinek mi az unalmas. Egy extravertált, bulizós, csacsogni szerető emberek meg az introvertált, magányosan olvasgatós, tanulgatós emberek sok esetben untatják Egymást.