Ez mennyire egészséges elmeállapot?

Valami biztos érdekel azért. Például a sorozatok témája, amiket nézel. Vagy a cikkek, amikre rákattintasz (azért biztos van olyan is). Vagy a gyakorin a kérdések témája, amikre válaszolsz. Nekem sincs semmi konkrét, amire azt mondom, hogy hú de érdekel, meg ez a hobbim (pont a futás nekem is, de csak hogy ne hízzak), de szerintem ez nem baj.

Az már inkább baj, ha az ember nem tudja értelmesen eltölteni az idejét, nincsenek szociális kapcsolatai, unatkozik, üresnek / hiányosnak érzi az életét.

Illetve igen, lehet depresszió is.

Na, ezek szerint már hárman is vagyunk. Engem sem érdekel az ég világon semmi és én is futni járok- de azt is csak azért teszem, hogy elteljen valamivel az időm és hogy edzett legyek. Örömöt okozni még a futás is csak mániás epizódban tud nekem- ugyanis bipoláris zavarom, másik nevén mániás depresszióm van.

Minden nap 15 kilométert futok, ezzel másfél órám telik el. Sajnos nagyon sok szabadidőm van, amit ingyenes telefonos játékokkal próbálok elütni. Különösebben nem érdekelnek ezek az alkalmazások sem, sőt, egy idő után már idegesítenek is, de még így is napi öt-hat órán át nyomkodom az okostelefonomat. Ez legalább leköti és eltereli a figyelmemet arról, hogy mennyire unalmasnak, értelmetlennek és szomorúnak érzem az életemet.

Filmeket és sorozatokat nem nézek soha. Utálok tévét nézni, mert engem az sem érdekel, ráadásul még a hang és a fény is idegesít. Álmodozni gyakran szoktam, de csak megvalósíthatatlan dolgokról. Jövőképem nincs, reális céljaim sincsenek.

Jelenleg gimnáziumba járok. Tanulnom szinte soha nem kell, mert amit egyszer elolvasok, azt azonnal meg is jegyzem. Úgy vagyok jeles tanuló, hogy gyakorlatilag semmit nem teszek érte.

A pszichiáterem szerint az átlagnál értelmesebb vagyok. Nagyon nagy az állóképességem, testileg soha nem is vagyok beteg, tehát a mentális betegségemet leszámítva jó adottságaim vannak, de én mégsem tudok mit kezdeni magammal.

Iskolába járni utálok. Barátaim nincsenek, de nincs is rá igényem, hogy legyenek, mert sajnos folyamatosan úgy érzem, hogy mindenki bántani akar engem.

A szüleimmel nagyon rossz a kapcsolatom, kisebb koromban bántalmaztak is. Amikor hazamegyek, köszönök nekik, többet pedig nem beszélünk egymással. Általában elhúzom a függönyöket, hogy sötét legyen, majd estig nyúzom a telefonomat. Amikor már csend és sötétség van az utcákon, lefutom a 15 kilométert, majd elteszem magam a következő napra. Ennyiből áll az életem.

Rendes munkát találni valószínű, hogy soha nem fogok a mentális betegségem miatt, de már beletörődtem.

Általában azzal szoktam magamat vígasztalni, hogy a halálom után mindegy lesz majd, hogy milyen életem volt.

Az egyértelmű, hogy nem egészséges ez az állapot, de sajnos nem tudok vele mit kezdeni. Én így fogok maradni az életem végéig, de ez az állapot nem mindenkinél végleges. Jobbulást kívánok mindenkinek, aki hasonló helyzetben van.