Lehetséges jó párkapcsolatban élni és családot alapítani mentális betegségekkel (bipolár, borderline)?

Elképzelhetetlenül hihetetlen kis eséllyel akad erre valaki, aki érti és elfogadja.

Rövid ideig lehet csak kibírni vele.

Ha meg gyerek lesz, az is meg fog betegedni mentálisan, mert szétesik a beteg szülője viselkedésétől, érzelmi terrorjától, kiszámíthatatlanságától. Nem képes megadni egy gyereknek azt az érzelmi biztonságot, ami az ép elméjű felnövéshez kell.

Nekem se kapcsolatom, se gyerekem, de nem érzem, hogy nincs értelme élni. Elegen szaporodnak a világban, nincs szükség feltétlenül a mi leszármazottunkra is ahhoz, hogy össze ne dőljön minden.

Bipoláris vagyok, nekem nagy szerencsém van, mert egyrészt találtam egy olyan személyt, aki a totál ellentétem ebben, alig lehet kihozni a sodrából, tudja mikor kell segíteni és mikor kell hagyni. Másrészt csak hypomániás szakaszaim vannak, az még elviselhető, a depresszió inkább ami a gondot okoz. Szedem a gyógyszereimet, próbálok fejlődni minden téren, hogy ne fajuljon el a helyzet és szedem a gyógyszereimet. 8 éve vagyunk együtt, 3 éve házasok. Sok mindent megbeszélünk, igazából álmodni sem mertem volna ilyen kapcsolatról.

Bipoláris, Pánikbeteg és Generalizált szorongásos vagyok. Most múlt 2 éves a Fiam. Nőként nem tudom könnyebb volt-e, de nálunk fél év ismeretség után jött a gyerek. A szülés nagyon megviselt, de azóta is sokszor újrabeszéljük ha nyomaszt. A párom egy mindig pozitív, energikus személy. Ha látja (vagy szólok), hogy nem érzem magam túl jól (szorongásos vagy mélypontos állapotban vagyok) foglalkozik a gyerkőccel. Tudja, hogy ha jobban leszek, akkor aztán kezdődik a Móka. Nem látható, kézzel fogható, kimutatható betegségről nehéz olyannal beszélni aki soha hasonlót nem élt meg/át.

Én 3 éves korom óta vagyok autista, 23 éves koromtól van mániás depresszióm. Az autizmust 36 éves koromban diagnosztizáltattam, akkor jöttem rá. 28 évesen végeztem az egyetemen, most 42 vagyok. Kb. 2 év munkaviszonyom van összesen, napi 8 órában, 6 éve bedolgozok egy céghez, havonta 50-100 órát, attól függ, mennyi munka van. 20 éve vagyok férjnél, 2 gyerekem van, 10 és 12 évesek. Teljes egészében a férjem látja el a gyerekeket, de, amiben tudok segítek. Nem hiszem, hogy a gyerekeim nélkül még életben lennék. Ők jelentik nekem a világmindenséget. A férjem SOHA nem akart elhagyni. 6 éve van egy pszichiáterem, akivel nagyon szoros a kapcsolatom, de, ha a pszichiáterem nem véd meg vmiben, akkor a férjem felhívja, és kiáll mellettem. Nagyon sok munka, idő, energia egy ilyen ember mellett kitartani, mint én vagyok, de valamiért szeret a férjem. A gyerekeinket meg ő is imádja. Mindig azt mondja, hogy így 4-en teljes a család, és a gyerekek belehalnának, ha elveszítenének engem. Nem vagyok túlterhelve, így soha nem kiabálok velük, soha nem voltam velük agresszív, vagy ilyesmi. A férjem nélkül széthullana a családunk. Se eltartani, se ellátni nem tudnám a gyerekeimet, és nem tudnék nélkülük élni. Így minden egyes napot ajándékként élek meg, hogy ma is láthatom őket, velük lehetek.

Előző vagyok, elírtam. 20 éve vagyok együtt a férjemmel, 16 éve vagyunk házasok.