A pszihológus jelenthet bármiféle segítséget a problémák diagnosztizálásán túl?

Irok ket konkret dolgot, hogy nekem miben segitett a pszichologus, egyszeruen csak annyival, hogy segitett megerteni magam:

1) Nekem nagyon eros az onreflexiom, es barki barmilyen kritikat mond ram, azon elgondolkozom. A pszichologus elott kepes voltam hetekig es honapokig ragodni egy ilyenen. A pszichologushoz meg jartam, amikor eszrevettem egy kemeny vita soran, amikor engem kezdett el szidni a masik: ez csak velemeny, es amiket mond nekem, nem rolam szolnak, hanem rola. Eszrevettem, hogy a sajat frusztraciojat vetiti ki ram. Kesobb a pszichologus is mondta, hogy mar kepes vagyok kivulrol szemlelni a problemat, es nem azonnal magamra venni. Lehet, hogy valakinek ez termeszetes, nekem nem volt az.

2) Erzelmi zsarolasbol jottem ki, es honapokig rettegtem attol, hogy mi tortenik, ha a zsarolo ujra megkeres. A pszichologussal rengeteget beszelgettunk errol, a tortentekrol, majdnem egy ev kellett hozza, hogy mar ne erezzem szuksegesseget, es kevesebbet beszeltem rola. Korabban megprobalkoztam azzal, hogy nem beszelek rola, gondolvan, hogy ha nem beszelek, nem is letezik. Ez rossz otlet volt, kb 3 honapra ra a pszichologusnal egy gyakorlat soran csostul jott elo minden. A zsarolo nagyjabol 1 ev utan jelentkezett. Nem kaptam szivrohamot, es higgadtan at tudtam gondolni a kereset, sot, felismertem a szinpadiassagot es az oszintetlenseget. Holt nyugodtan tudtam ra reagalni. Pszichologus nelkul mi tortent volna? Vagy sokat szenvedtem volna, vagy behodoltam volna, mint mar annyiszor korabban.

En mindig nagyon sokat gondolkoztam azokon, amiket a pszichologussal beszelgettunk, es azokat a kovetkezo alkalommal el is mondtam neki. Ha azt kerte, rajzoljak le valamit, megtettem (egy kivetellel). Nyitottan alltam hozza, es o is megertett.

A pszichoterápiás módszereknek olvass utána (de csak ha van kedved), ezek az ilyen gyerekkori, berögzült traumákat képesek helyrehozni.

Egy dolog hogy mit hiszel, mit gondolsz adott szakterületről, egy másik pedig, hogy mi az igazság.

Felőlem fordulhatsz "televíziós távgyógyítókhoz is" (a kérdésben kb. ilyen megvetéssel írsz a pszichológia szakterületéről), de nem tudom ha egyetlenegy tanácsot se fogadsz meg és gunyorosan reagálsz minden segítőkész válaszra, mit vársz tulajdonképpen a kérdéstől?

"De attól az még nem javul meg, akkor sem ha pontosan tudod hogy mi az ok. Akinek akkor félremegy valami, annak ez a trauma végigkíséri az életét."

Ezek a gondolataid, ezt hiszed, de ez nem a valóság.

"Szóval ahogy fogalmaztak: marad az önsajnáltatás köszönöm szépen!"

Ezt maximum a saját hitrendszerednek köszönheted meg, amelyekkel szépen elzárod magad a lehetőségektől...

Az önsajnálat pedig elmarhatja az embereket is, akik keresnek és akkor ismét "bebizonyosodhat" számodra a "naugye megmondtam" típusú érzés.

21-es vagyok

Amiket irtam, azok nekem is gyerekkorbol fakadnak. Nem azert fog elismeresre vagyni az ember, mert egyszercsak ugy gondolja, hanem azert, mert nem kapta meg azt a tamogatast korabban, amire szuksege volt. Berogzult viselkedesi formak voltak. Es a pszichologus nem tanacsolt semmit. Egyszeruen a reakcioimrol beszelgettunk, es arrol, hogy miert gondolom ugy a dolgokat ahogy, mik tortentek gyerekkoromban es kamaszkoromban, stb.

Sajnalom, hogy ez nem eleg neked, hogy jobban tudj hinni. Ahogy a tobbiek is irtak, anelkul nehezen fog menni.