Vajon miért vagyok képtelen a halott szeretteimről "szépet" álmodni?

Álmaimban, ha felbukkan egy elveszített, számomra fontos személy, akkor álmomban is halott. Tehát már álmodva is tudom, hogy ő már nem él - van, hogy úgy élem ezt meg, mintha szellemet látnék, vagy ilyesmi. Nem negatív az élmény, de folyton ott van bennem (álmomban és ébredés után is) egy csalódottság, és kielégítetlen vágy, hogy lássam, találkozzak vele, de ő mégis halott.

Ráadásul fantázia szintjén el tudnám képzelni, hogy ha szellemként megjelenne valaki (nem hiszek ebben, csak elméleti síkon mondom), akkor tudnék vele épkézláb beszélgetést folytatni, vagy megbeszélni, hogy hiányzik nekem, de az álmaimban megjelenő szellemalakjukkal sokkal nagyobb a köztünk lévő távolság.

Például: múlt éjjel azt álmodtam, hogy a nagymamám házába mentem. Valamit pakolnunk kellett volna ott, vagy elvitetni dolgokat, vagy ilyesmi, és egyszerre csak megjelent. Olyan jelenet ismétlődött, ami sokszor tényleg megtörtént, ahogy mászkál, szedeget össze dolgokat, hogy csomagoljon el nekünk sütit, amit sütött, vagy szedjen kint a kertben málnát, hogy vigyünk magunkkal. Tehát ott volt, sürgölődött, de mégsem tudtam vele kontaktust létesíteni, nem tudtam beszélni vele vagy megfogni a kezét, csak álltam azzal a tudattal, hogy ő már halott.

Ugyanez zajlik régen elveszített szerettemmel is, akinél azt gondolnám, hogy már a gyász folyamata lezajlott bennem azóta, mégsem látom sose élőnek az álmaimban.

Ez mitől lehet? Tapasztalt ilyet már más is?

(A kérdést az ihlette, hogy nekem egyik közeli ismerősöm se tapasztalta még ezt, sőt, épp örülni szoktak, ha látják álmukban egy szerettüket, mert akkor az álom alatt úgy élik meg, mintha nem halt volna meg az illető.)