Miért kéne pszichológushoz mennem nekem vagy akárkinek, ha itt a gyakorin ingyen lehet rinyálni?

Ha pszichológus helyett csak gyakorin rinyálnék, lehet, hogy már pszichiátrián dekkolnék.

A pszichológusnak nem csak el kell panaszolni a problémákat, hanem megpróbáljátok megoldani őket, szóval ha jó a szakember, a terápia után már nem kell rinyálni:)

Hat velem pl viszont semmit nem csináltak a pszichológusok… olyan volt mintha a szomszéddal beszélnék…

Ennyi erővel tényleg kiirom unalombol ide

A GYK-ra írogatók nagyon nagy része valóban csak rinyál, hipochonder, önmagát diagnosztizálja depresszióval, Aspergerrel, autizmussal, ADHD-val, PTSD-vel, mert egyszerűbb egy betegségre ráfogni a saját lustaságukat vagy tehetetlenségüket.

Aki igazán bajban van az általában felismeri, vagy a környezete felismeri és szakértő segítséghez fordul. 1-2 kivételtől eltekintve az ide irkálók nem klinikai értelemben vett betegek, hanem akik egy rosszabb időszakban kiírnak egy "öngyi akarok lenni" kérdést, aztán várják az együttérzést.

Aki valójában beteg és járt már pszchiáternél/pszichológusnál az tudja, hogy a gyógyítás az nem merül ki a heti "rinyálásban" vagy abban, hogy felírnak valamilyen antidepresszánst.

Ráadásul a pszichológiai betegség egy kifejezetten olyan műfaj, ahol a betegnek sokkal többet kell tennie a gyógyulás érdekében, mint az orvosnak. Az orvos csak egy irányító, egy mankó, de a tényleges munkát a beteg maga végzi és ez a mai elkényelmesedett világunkban elfogadhatatlan sok ember számára. Ez a tudomány nem olyan egzakt, mint a sebészet, belgyógyászat, ahol egy műtét vagy egy gyógyszer megoldja a problémát. Sok ember azt hiszi, hogy ha egy-két beszélgetés vagy néhány hónap gyógyszerszedés után nem gyógyul meg, az a pszichiáter hibája, pedig az ilyen betegségeknél, bármilyen fájdalmas vagy kellemetlen, nekik kéne többet tenniük a saját gyógyulásuk érdekében csak hozzá vannak szokva, hogy majd az orvos megoldja helyettük. A rossz hír az, hogy nem tudja.

7

Abban nem értek egyet, hogy aki igazán bajban van, az felismeri. Önmagában az felismerheti, hogy valami nincs rendben nála, de nem feltétlen gondol mentális betegségre, vagy pedig meggyőződése, hogy nem mentális betegsége van.

#9 Biztosan vannak olyan esetek, amikor nem ismeri fel, de szerintem a legtöbb esetben legbelül felismeri, csak rosszul értékeli, a mélységét vagy komolyságát nem ítéli meg jól, illetve sok esetben ezzel szégyenérzet is párosul, mert a pszichológiai betegségeket bizonyos környezetben még mindig az elmebajjal azonosítják.

Úgy gondolom, hogy a pszichiátria szempontjából ez most egy nagyon visszás időszak, társadalmi és szociális helyzetből adódóan nagy végletek vannak. A felvilágosultabb, iskolázottabb csoportokban néhányan hajlamosak divatként tekinteni a pszichiátriai betegségekre, illetve az internetről szerzett félinformációk alapján téves öndiagnózisokat állítanak fel, a kevésbé iskolázott, tájékozott réteg pedig elbagatellizálja, egyszerűen úri huncutságnak vagy tényleges elmebajnak titulálja az ilyen betegségeket. Egyelőre nagyon nagy zavar van a fejekben, ami nem segíti a ténylegesen ilyen betegséggel küzdő emberek kiszűrését és gyógyítását.

Más oldalról pedig a túlterhelt és rosszul szervezett egészségügyi rendszer miatt, mivel a betegség felismerése és gyógyítása a többi szakterülethez képest sokkal időigényesebb és összetettebb (ami ma már erősen pénzkérdés), nehezebb korrekt módon diagnosztizálni és kezelni a valóban rászorulókat és szétválasztani azoktól, akiknek az élet során óhatatlanul felmerülő időszakos nehézségektől eltekintve nincs komoly bajuk. A jelenlegi rendszer ezért azon alapul, hogy minden ilyen, vélt vagy valós betegnek feszültségoldót, altatót és antidepresszánst ír fel, függetlenül attól, hogy szüksége van-e rá vagy nincs.

Sajnos a helyzet megoldásától még fényévekre vagyunk.