Ezekkel a tünetekkel elég pszichológushoz fordulnom, vagy menjek pszichiáterhez?
- Magánéletemben (elsősorban párkapcsolat) mindig is nagyon labilis voltam, érzelmi magasságok-mélységek, nem tudok egy párkapcsolatban sem kiegyensúlyozott lenni, kontrollmániám is van a másik felett, ha nem úgy cselekszik, ahog az én fejemben cselekednie kellene, iszonyatosan feszült leszek, fel tudnék robbanni (tudom közben fejben, hogy nem jó ez)
- Állabdósult szorongást érzek minden miatt, néha el sem tudom mondani miért, csak érzem, hogy feszült vagyok. Súlyos önbizalomhiányom van, néha előjön a szociális fóbia része is, de ez nem mindig. Ilyenkor kb alig merek a másikhoz szólni, mert attól félek, hogy semmi értelmeset nem tudok mondani és leégek. Sok fóbiám van, ami megnehezíti a mindennapjaimat, itt kiemelném a lift-fóbiát, ami a mindennapjaimat megkeseríti, ugyanis a munkahelyemre csak lifttel tudok felmenni.
- Jönnek-mennek a depressziós napok, a munkámban nem találom az örömöt, nem is tetszik az már, amit egyetemen tanultam, de néha elég gyakran változik, hogy mi érdekel, mi nem, mivel szeretnék foglalkozni, mivel nem. Mintha nem lenne nálam stabil ez az ön-identitás vagy hogy is mondjam, ez is olyan instabil. Állandóan felmondok,egyik munkahelyről a másikra lépegetek át, mindenhol keresem az utam, de sehol sem találom. Általánosságban boldogtalannak érzem magam, sokat sírok, van hogy egy nap munka utántól kezdve egészen elalvásig.
- Barátságaim mennek tönkre, távolodok el tőlük, egy ideig tepertem értük, de elég egyoldalúnak érzem.. belefáradtam, hogy én többet teszek bele, eközben ott van ez a krónikus egyedüllét-érzés, rettegés, hogy nem marad senkim, mert mindenki lemorzsolódik az évek során. Rengetegszer érzem magam magányosnak, ami elég durva szorongást vált ki belőlem és kétségbeesést. Szüleimre sem tudok támaszkodni túlzottan.
- Öngyilkos gondolatok elég gyakoriak, de nem tenném meg szerintem. Sokszor érzem azt, hogy nincs értelme élnem, nincs értelme az életemnek és pótolható vagyok. Bántani nem szoktam magam, vagyis nagyon ritkán, ha ideges vagyok, szétkarmolászom magam, de ezek általában nem maradandók (1 helyen maradt csak meg nagyon halványosan, szinte észre sem vehetőn). Néha verem az öklöm a falba, mert jó érzés, hogy fáj és sokszor érzem azt, hogy ezt megérdemlem. Néhány dühkitörésnél (ez ritka, évi 2-3x) csapkodok, dobálom a telefont, széket, ordítozom teli torokból, ugyanis tombolással tudom levezetni ezt a hatalmas stresszt.
- Sokszor van üresség-érzetem, mintha ki lennék égve, semmi nem érdekel, olyan ürességet érzek... de ez is szorongást vált ki belőlem.
Mit gondoltok? A fentiekkel elég a pszichológus, vagy esetleg érdemes lenne orvoshoz is fordulni? 10 éve kezdődtek ezek, és néha jobb, néha rosszabb, de mintha összességében egyre romlana ez az egész nálam.
Köszi a válaszokat!
24N
válasza:
válasza:Én is sokszor hasonlóan érzek, kivéve a csapkodós dühkitöréseket.
De nálam a szorongás változó, van, hogy egyáltalán nem.
Én sem érzem értelmét az ittlétnek sokszor, aztán mindig van egy ilyen tízből egyszer pillanatom, amikor boldog vagyok, hogy élek.
Most pl. kb. jól vagyok.
De nekem a tanulás szarul ment, és nehezen tudom magam rávenni egy csomó olyan dologra, amit szeretnék pedig csinálni, vagy fontos lenne.
Félek belegondolni, mennyire nem érzek jövőképet.
Ugyanez a lemorzsolódó barátos dolog megy.
Párkapcsolat már évek óta nem volt, de kb. lehetetlennek is érzem, nagyon gátlásosdi a dolog.
Testileg tropa, agyilag intelligens, de rossz memória.
A fű segít, hogy kellemesen érezzem magam. De az meg hangulatungadozást csinál, főleg, ha megszalad a dolog.
Kirándulj sokat, vigyél egy hangszórót szép zenével, és ülj le és hallgasd az erdőben, hátha jön pár állat veled lenni.
válasza:Itt 3/5 10:01. És abba gondolj bele, hogy sokan közülük soha nem jutnak el arra a szintre, hogy ezt magukban így felismerjék, és tudatosodjanak a saját helyzetüket illetően.
Ha olyan párt tudsz találni, akiben legalább annyi önkritikára és önismeretre való képesség és hajlam van, mint benned, akkor talán együtt fejlődhettek valahová.
Igazából a rendszer, amiben élünk, a sérült emberekre építi a hatalmát. A sérült, de öntudat nélküli emberekre.
Követik a vezetőt függőségi kapcsolaton keresztül, a fő elnyomó pszichopatát követik az öntudatlan biztonságérzetre vágyók.
Ezért aztán a probléma (sérült emberek százaléka a teljes társadalomban) súlyosságát és kezelését nem is akarják igazából tudomásul venni és kezelni a tetején ebből hasznot húzók.
A rendszer kitermeli a tömegeket, akikre nem volt ideje az anyjuknak, nem volt velük az apjuk, stb.. és ők lesznek a következő generáció.
A kizsákmányoló rezsim megnyomorítja a munkást, az bántalmazza a családját, a gyerekekből fél ember se lesz, az iskola semmit nem tanít logikából, vitakultúrából, minden, ami egy egészséges, de talán sose létezett demokráciához szükséges lenne, nem adott, és nem is cél.
A történelmet mechanikusan tanítják, a sorok közt olvasást, a dolgok dinamikáját egyáltalán nem, a jelent nem értetik meg velünk, mert az tabu.
Mi pedig nem értjük, mi velünk és a többi emberrel a baj, mert a felszínen értjük valahol, de a gyakorlatban, itt, ahol például saját magunkat és közvetlen környezetünket kellene megérteni, már teljes a zavar.
Az, hogy öntudatra ébredtél abban az értelemben, hogy megláttad magad a tükörben, az már kapásból az átlagból kiemel. Hogy egyáltalán elgondolkodtál ilyenen.
További kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!