Milyen egyértelmű jelei vannak annak, hogy valaki nem derpresszsiós, csak felnagyítja a problémáját?

Az, hogy valaki felnagyítja a problémáit (jelentsen ez bármit is, szintén arra utal, hogy nincs jól.

Mellesleg az, hogy felnagyítja a problémát, erősen relatív. Neked lehet, hogy apróságoknak tűnnek, amikről panaszkodik, de lehet, hogy neki valóban nehézséget okoznak. Nem vagyunk egyformák.

Nincs egyértelmű jele. Ha nagynak érzi a problémáját, az neki nagy.

De ha problémája van valakinek, az nem mindig okoz depressziót.

Jah, szerintem több ilyen van, mint valós depresszió….

Az emberek többsége ma mondvacsinált problémákkal akar kibújni a saját döntéseinek felelössége alól, elhiszem én, hogy van depressziós ember csak hát nem annyi amennyi annak vallja magát…

Nézd kérdező, nincs ebben semmi misztikum: a depresszió egy folyamatosan fennálló hangulatzavar. Ha valakinek 1 hétig rossz kedve van, de mellette sportol, vagy éppen dolgozik, éli az életét, az nyilván nem depresszió. Ilyen mindenkinek van. Egy depressziós ember pedig kedvtelen, akkor is ha süt a nap, ha esik az eső, ha születésnap van stb., tehát nem befolyásolja az érzelmeit kedvezően semmilyen esemény vagy tevékenység.

Ettől még bárki mondhatja magára hogy depressziós, ez nem kiváltság hogy csak a valós személy aggathatja magára. Ha ő így érzi, joga van magáról ezt mondani.

Nekem tökre az jön le, hogy felháborodsz azon, ha egy valójában nem depressziós depressziós jelzőt használ magára.

Nem a te tiszted eldönteni, hogy ki a valóban depressziós és ki nem az. Nem látsz bele senkinek az életébe.

Ha pedig az a kérdés, hogy hogyan lehet valóban eldönteni, hogy depressziós vagy-e: elmész egy pszichológushoz, 2-3 alkalom után ő meg fogja neked mondani, hogy depressziós vagy-e vagy sem. Az dolga ezt a diagnózist felállítani.

Ez nagyon érdekes kérdés, nehéz megkülönböztetni. Rám is kedvesen rámsütötték, hogy depressziós vagyok, én is sokáig ebben a tudatban éltem. A régi orvosom megállapította, hogy erős szorongásom, pánikbetegségem van, illetve tényleg elég nehéz körülmények közt, nulla érzelmi támogatással élek, a depressziót ő kizárta. A mostanival kb 5 perces egy ülés, diagnózis csak a régi, pedig kíváncsi lennék, mi bajom, hol a "határ" Néha úgy érzem, belecsúszok az igazi depresszióba (párom sajnos az, elég erősen). Mindig találok magamnak valami motiválót, kisebb-nagyobb célokat, örömforrásokat amiért érdemes felkelni, lefürdeni és nyomni a mókuskereket. A hangulatom nagyon ingadozó, gyakran túlpörgök, reggel vagy este mindig zokogok az elmúlt egy évben, intézek egyszerre 100 dolgot, elég sok mentális állapotomtól független problémám van, amit tevékenykedéssel, takarítással, erőmet meghaladó feladatokkal kompenzálok. Ezen kívül keresem a társaságot, egyedül, vagy lehúzó közegben nagyon rosszul vagyok. Igazán boldog nem vagyok, lazítani, kikapcsolni képtelen vagyok, ez szinte mindig így volt.

A páromnak már 0-ra csökkent a libidója, munkáját ellátja, de fürdeni, háztartási feladatokat képtelen megcsinálni, kerüli az embereket, mindenről és mindenkiről rosszat feltételez, teljesen megcsömörlött az élettől, semmi sem okoz neki örömöt, brutál sokat alszik, se közeli, se távlati tervei nincsenek. Amióta szedi az antidepit, nem hogy javult, csak rosszabbodott az állapota. Őt semmi sem boldogítja ideig-óráig sem.

A kérdésedre válaszolva, amíg nem veszítettem el az összes illúziómat, megfogom és összekapom magam, igyekszem tenni a jobb életért, addig talán? nem vagyok depressziós. Bár érzem, hogy így nem fog sokáig menni, tartok tőle, hogy az vagyok vagy leszek. Aki valóban az, mélyen benne van, azon nem lehet ilyen módon segíteni, illetve rárivallni, hogy kapja össze magát, képtelenség.