Miért nem tudok továbblépni? Érdemes lenne szakembert felkeresnem? Ha nem, akkor hogyan dolgozzam fel?

Előre szeretném leszögezni, hogy nagyon szerencsésnek tartom magam és tisztában vagyok azzal, hogy ennél sokkal komolyabb problémák vannak a világban, de engem ez most nagyon nyomaszt.

Szóval egyetemista vagyok (MA-n) és a nyáron lehetőséget kaptam egy ösztöndíjprogram keretein belül részt venni egy programon az Egyesült Államokban az egyik egyetemen. 3 hetet voltam kint.

Nem is gondoltam volna, hogy ennyire jól fogom magam érezni. Mind szakmailag mind egyéni szinten is nagyon jó és hasznos volt.

Úgy alakult, hogy összejött egy nagyon jó társaság azokkal a hallgatókkal akik szintén részt vettek (magyarok és amerikaiak egyaránt). Teljesen a szárnyaik alá vettek maguktól, nagyon sok időt töltöttünk együtt (1-2 nap kivételével minden napot), megmutatták a várost, az egyetemet, a környéket, részt vettünk együtt programokon, szórakoztunk, beszélgettünk és a projektünkön is együtt dolgoztunk.

Nagyon megszerettem őket, nagyon kötődöm hozzájuk (mint barátokhoz), a helyhez is ahol voltunk. A környezet, az emberek, a hangulat is nagyon hiányzik. Viszont legjobban az társaság, ők maguk. Amikor csak úgy voltuk valakinél és csak dumáltunk mindenféléről, az is. Szóval nagyon megszerettem őket.

Életemben nem voltam olyan boldog mint ott, akkor. Nem tudom pontosan miért, az egész légkör, az egész hangulat olyan volt.

Amióta hazajöttem (kicsit több mint egy hónapja) azóta nem találom a helyem. Az első néhány nap, egy hét borzasztó volt, felkelni se volt kedvem. Azóta máshova is utaztam, sok mindent csináltam, találkoztam a barátaimmal, de nem vagyok jól.

Minden este úgy fekszem le, hogy az amerikai barátaimon gondolkodom, hogy miket csináltunk, a közös poénok jutnak eszembe, stb és minden reggel így kelek. Napközben és mindenről eszembe jut egy kinti emlék, pillanat és rengeteget sírok. Igyekszem elfoglalni magam, van is dolgom, de nagyon nem vagyok túl ezen. Nem tartom normálisnak, hogy gyakorlatilag bármelyik pillanatban elsírom magam, mert annyira hiányoznak.

Nem is igazán tudom megmagyarázni, hisz ők is csak emberek, de teljesen mások mint akikkel eddig valaha találkoztam. Azt se tudom, hogy látom-e őket még valaha az életben, mert végzés után ott is mindenki széled szét, főleg hogy ők is a program miatt kerültek egy társaságba.

Persze ettől még lehet a kapcsolatot tartani, de azért a tengerentúlról több ezer km-ről nem olyan egyszerű.

Egyszerűen annyira jó volt ott, annyira hiányoznak ezek az emberek, az emlékek stb. hogy nem tudok magammal mit kezdeni. Nem tudok továbblépni. Nem akarok már többet sírni, szeretném ha úgy tudna szép emlék lenni, hogy nem tör ki belőlem a zokogás, de eddig nem megy.

Hogyan tudnék továbblépni?