Aki pszichopata az hogyan képes a társát szeretni/együttérezni vele?

Én az vagyok. Szerencsére egy szerető, nyugodt környezetben nőttem fel, így megtanultam beilleszkedni a társadalomba (+ van komorbid mentális betegségem is, amik miatt képtelen voltam pszichopata módjára viselkedni amíg nem kezeltettem ezeket. Mondhatni szerencsés vagyok.)

Őszintén, halvány lila gőzöm sincs milyen dolog együttérezni. Elég hamar megtanultam, hogy mik azok az érzések, és milyen érzéshez milyen mimika, nonverbális jelek, szóhasználat, stb. tartozik. Én ezek alapján veszem le az emberekről, hogy éppen hogyan vannak. Ezekre figyelnem kell. De akármilyen boldogok/szomorúak, nem tudok együttérezni velük. Nem jön belülről. Amikor azt mondják, hogy empatikus vagyok, akkor az részemről egy tudatos viselkedés. Nem érzek együtt, de a másik fél kedvéért el tudom játszani, hogy átérzem a baját.

Sokszor van, hogy rettentően nyersen fogalmaznék, tele káromkodással, mert nekem ezek a szavak csak jelentéssel bírnak. De tudom, hogy mások akkor káromkodnak, ha tényleg mérgesek, bosszúsak, stb. és azt éreznék, hogy én folyamatosan ideges vagyok. Ezért tudatosan szépen fogalmazok. Egy kedves, empatikus ember álarcát veszem fel, kellemes légkört teremtek magam körül, hogy ne közösítsenek ki. Legszívesebben ha találok egy hibát a kollegáim munkájában, akkor annyit írnék, hogy: figy, ez itt nagyon szarul lett megcsinálva, baromság az egész, írd újra. De ez úgy jönne le nekik, hogy agresszív és mocsok vagyok, így mindig valami politikailag korrekt megfogalmazást kell találnom. Ha ők írnának így nekem, én totál le tudnám szarni, mert nem érdekel. Írt valamit, értelmezem, megcsinálom. Ennyi.

Nagyon jól elvagyok magamban. Persze szeretnék kapcsolatot, de nem akarok érzelmi manipulációval és álarccal párt találni. Ha valaki együtt akar velem lenni, akkor az igazi énemet kedvelje, ne azt akit megjátszok a munkahelyen, baráti társaságban, stb. Fogadja el, hogy ilyen vagyok. Megcsalni nem fogom, mert nem ér annyit nekem egy kaland, hogy aztán kereshessek új embert, akinek nem kell megjátszanom magam. Cserébe megélheti az összes érzelmét velem, mert nem fog megterhelni vele, hisz nem érzem át. Illetve nyugodtan kimondhat mindent, nem fogom magamra venni.

A barátaimmal azért tartom a kapcsolatot, mert adnak valamit az életemhez, amire szükségem van. Megesik, hogy hónapokon keresztül nem beszélünk, és én egyáltalán nem hiányolom őket.

Közel 30 év alatt EGYETLEN emberrel találkoztam aki olyan mint én. Vele is a pszichiátrián sodort össze az élet, és azonnal levettük egymásról, hogy hasonlóak vagyunk. Érzem is, hogy más vagyok.