Van visszaút a teljes passzivitásból?

Három és fél éve voltam mentálisan annyira gödörben, hogy szakemberhez fordultam. Nagyjából itt kezdődött az egyenes út a lejtő legaljára. Nyilván írtak fel gyógyszereket, kb. másfél évig félrediagnosztizáltak, minél inkább mondtam, hogy nem gondolom, hogy bipoláris vagyok, annál jobban tömtek gyógyszerekkel. Jobban (legalább is tartósan) nem lettem tőle, de szerencsére híztam 20kg+-t és refluxom lett, a számtalan öngyilkossági kísérletet a gyógyszeres időszak alatt már nem is említeném.

Félsikernek számított, hogy a SOTE volt olyan kedves helyesen diagnosztizálni és egy értelmesebb, konszenzusosabb kezelést elkezdeni pszichoterápiával (utóbbinak sokkal több értelme volt, mint az összes többinek).

Idén márciusban jött el az a pont, hogy akkor leépítek mindent, amire nem tartok igényt, mert csak feleslegesen dolgoztatom a májam és vágom haza a gyomromat. Kb. most tartok ott ahonnan elindultam, megspékelve azzal, hogy nem nagyon akarok csinálni semmit és tudom, hogy ez marha kényelmes, de nem jó. Nem nagyon tudok sokáig figyelni semmire, azok a tevékenységek, amiket régen szerettem csinálni, szórakoztattak, ma már egyáltalán nem érdekelnek, ha valami új dolgot próbálok ki, az is csak rövid ideig foglalkoztat jobban, én inkább csak a háttérből szervezek néha meg néhány dolgot. Nincs igényem emberekkel találkozni, vagy kimozdulni (rossz környéken lakom, így nem vonz kilépni az utcára, őszintén, azt se tudom elképzelni, hogy tudnak ilyen környezetben élni az emberek). Ebből a SOTE sématerápiája tud kirángatni 1-2 hónapra, de oda csak évi egy alkalommal tudok jelentkezni, az pedig még odébb van. Volt egy másik hely is, ami lehet, hogy ennél is többet tudott volna segíteni, de oda nem vettek fel és meg sem indokolták. A Tündérhegyen meg úgy beszélt velem az interjúztató orvos, mintha a seggéből rángatott volna ki, holott én udvariasan és normálisan viselkedtem vele, mellesleg a kereteivel sem értek egyet, így azt én mondtam vissza (csak 3 napig foglaltam a helyet a várólistán). Szóval normális rehab lehetősége nélkül valahogy megpróbálnék magamon segíteni, de ez így nehezebb, mint nyomásra elkezdeni csinálni valamit, aztán megszokni, hogy csinálom.

Nem arról van szó, hogy sajnálom magam, egyáltalán nincs így, mások annál sokkal cifrább dolgokon vannak túl, mint én, nem érzem azt, hogy a világ vagy a sors velem igazságtalanabb lenne mint másokkal.

Most jelenleg nem dolgozom, nem akarom szaporítani a néhány napos munkaviszonyokat a kiskönyvemben, és nem is nagyon találok olyan munkát, amiről úgy gondolom, hogy az lekötne 2-3 napnál tovább. Az anyagi veszteség nagyon nem fenyeget, a férjem keres annyit, hogy megéljünk és türelmesebb velem, mint kellene. Gyerek nincs, így senki életét és jogilag meghatározott jólétét nem veszélyeztetem, csak egyszerűen haragszom magamra, hogy csak ennyire vagyok képes.

Szóval, ha volt már valaki bármilyen okból kifolyólag ennyire lent és hasonlóan akaratgyenge alkat, érdekelne a módszere, hogy miként rázódott vissza a normális keretek közé.