Mi kellene ahhoz hogy feladd az életed?

Maximum valami végstádiumú garantáltan megszenvedtető halálos betegség.

Viszont szeretném felhívni a kérdező figyelmét arra, hogy nem csak úgy lehet élni, hogy állandóan a társadalomhoz -hez -höztiség mentén élünk és azzal foglalkozunk, hogy ki vesz semmibe, meg mit csinál a másik, meg küzdesz a hülyékkel. Nem, nem csak így lehet élni.

Megfelelő mennyiségű és minőségű önismereti munka által az ember el tud oda jutni, hogy autonóm lesz szellemileg. Azaz elhatárolódom minden olyantól, ami nem tesz az életemhez, elengedem azokat a dolgokat, amikre nincs ráhatásom*, de amikre van, ott kőkeményen élek is a lehetőséggel.

Kialakítom a magam életét, a magam kis világát, nem akarok senkinek megfelelni, mindenből kihozom a SZÁMOMRA(!!!) lehető legjobbat.

És nem agyalok ilyen baromságokon, hogy minek a szép autó, ha halálommal itthagyom. De ide bármi behelyettesíthető. Én tisztelem saját magamat annyira, hogy ilyen gondolatoktól elhatárolódjam és belássam azt, hogy arra nincs ráhatásom, hogy egyszer meghalok, de addig kur.vára nem mindegy, hogy a mindennapjaimat milyen életminőségben élem le, hogy töltöm el.

Fassságokon való rágódással, vagy gyermeki lelkesedéssel belevetem magamat az élet élvezetébe? Azt nem hiszem, hogy ezen a földön semmi olyan nincs, ami érdeklődést tudna generálni. Van, aki az autókat szereti, van, aki az órákat, ven, aki meditál (ezt neked is ajánlom), van, aki biciklizik, túrázik stb stb. Nem kell savankás búvalbaszott magyarnak lenni, hanem öntiszteletet gyakorolni igenis az örömfaktorok felé fordulni.

*Sajnos a rokonokat nem válogathatjuk meg, néha még a kollégákat, munkánkat sem, de arra van ráhatásunk, hogy egyfelől a szabadidőt hogy töltjük, másfelől a negatív dolgokra úgy tekinteni, mint az időjárásra vagy a szarszagra a wc-n. Szükséges rossz, része az életnek, de nem ez határoz meg engemet.

Nalam ott kezdodik, hogy nem hajtom azokat a szamomra ertektelen vackokat, amiket uton-utfelen latok, eron felul csorokon, es sivar mentalitasnak erzem.

Ami viszont fennmarad, azert erdemes elni, es orommel, fajdalommal elvezem.

Semmi értelme, ez a mai modern élet, bár régen se szólt nagyon másról :) Én is sokáig így éreztem magam, amikor is az élet nyakamba rakott egy komoly betegséget. Mivel nem tudom mit hoz a holnap, elkezdtem változtatni magamon. Önfejlesztésbe kezdtem. Igyekszem kizárni a külvilágot 🤷🏻‍♂️

Próbálj meg lassítani kicsit, kikapcsolódni sport vagy bármi által. Ahol a gondolataiddal lehetsz.

“Mi kellene ahhoz hogy feladd az életed?”

Bátorság, h végre meg merjem ölni magam.

"Arról mit gondoltok hogy "a saját boldogságodat ugy tudod megtalálni ha másokat boldoggá teszel"??"

Mit? Azt, hogy függőség, elvárások generálódnak és máris nem vagy autonóm, máris kihelyeztél valamit, máris más kezébe adtad a jól-léted kulcsát.

2-es voltam.

2/7-es vagyok.

Nem vagy elveszve és nem sok kell ahhoz, hogy olyan életed lehessen, amiben jól érzed magadat.

Az, hogy valamilyen szintig érdekel más véleménye, hogy szereted a családodat és fontos, hogy ők hogyan viszonyulnak hozzád, ez teljesen normális dolog, társas lények, úgymond "falkaállatok" vagyunk és nem magányos "farkasok".

Ugyanakkor nagyon nem mindegy ennek a MÉRTÉKE, az, hogy mekkora nagyságú jelentőséget tulajdonít ezeknek a dolgoknak az ember.

Van olyan ismerősöm, aki képes felhívni azzal, hogy NAGYON NAGY BAJ VAN. Mondom mi? Hát az, hogy az osztálytársai röhögnek a social media fotóin, ő most MIT TEGYEN? Mondom: semmit! Engedd el ezt a túlfűtött érzelmekre alapuló, egó ihlette drámát és szard le! Azoknak adjunk a véleményére, akik számítanak. Akik segítő, jobbító, szeretetteljes céllal véleményeznek. Aki fikázik, az mentálisan nincs rendben. Én ezeket gyakorlatilag egy kalap alatt kezelem a betegekkel és az állatokkal. Ahogy egy házőrző kutya ugatásától sem fogok mély vérig megbántódni (mivel ő CSAK egy kutya) így egy mentálisan sérült/beteg embernek a harmóniájából kibillentett állapotára nem fogok reagálni. Már ha én biztos vagyok magamban. Ha tisztában vagyok a saját dolgaimmal. Akkor egy mentális beteg nem tud kizökkenteni, ahogy a kutyaugatás sem.

A felesleges, tét nélküli, értelmetlen szorongást is le lehet tenni, csak önszeretetgyakorlás szükséges hozzá.

De miért is írom én mindezt le?

Pont azért, mert ugyanilyen voltam régen, mindenért aggódtam, mindenen problémáztam, túlfűtött érzelmekkel és negatívan láttam mindent. Aztán megtanultam ezt kezelni és saját tapasztalati utam alapján mondom, hogy a mai életemet nem adnám vissza a régi, függésekkel teli, megfelelési kényszeres életemért.