Hogy lehet legyőzni a gyermekkorból hozott mintákat, berögződéseket?

Most így felnőttként tudatosult bennem sok dolog, hogy mit miért csinálok.

Mondok pár példát.

Nagyon félek attól, hogy valaki elhagy és rosszul vagyok, amikor nem érzem, hogy eleget foglalkozik velem a párom. Úgy érzem, hogy bármikor elhagyhat, ha nincs éppen velem, addig lehet kiszeret belőlem és nem jön többet vissza. Ennek az az oka, hogy a szüleim nagyon szerettek engem lepasszolni gyerekként. Én kifejezetten utáltam a táborokat, de anyám mindegyikbe beíratott, mert addig ugye nem vagyok otthon, tud mást csinálni, pihen vagy dolgozik (nem emlékszem már, mikor dolgozott és mikor nem, mert sokszor volt munkanélküli). Szinte egész nyáron mennem kellett ilyen egynapos táborokba, reggel visznek délután hoznak, meg minimum egy hét ottalvósra is. Én meg számoltam vissza az órákat, hogy mikor mehetek végre haza. Ha kérdezték, milyen volt az egy hetes tábor, akkor azt mondtam, hogy a legjobb része az volt, amikor hazaértem. Ha ilyen épp nem volt, akkor rokonokhoz passzoltak le, volt, hogy olyanhoz, akit nem szerettem és nem is bánt túl szépen velem. Egyik nagymamámhoz sokszor, én meg az a generáció vagyok, aki már gépezett, unalmas volt, hogy ott nem lehet. Olyan is sokszor volt, hogy mondták, mikor jönnek értem és telefonon szóltak, hogy meghosszabbítják a "nyaralásomat", nem holnap jönnek hanem holnapután. Amikor már nagyobb voltam, elkezdtek egzotikus országokba utazgatni, engem meg nem vittek soha, mert "sok velem a gond" anyám szerint, pénz lett volna rá. Én nagyon szívesen lettem volna a szüleimmel, vagy akár csak otthon.

Másik példa, túlsúlyos vagyok, aminek az az oka főleg, hogy nem tudok mértéket tartani. Nagy adagokat szedek ki magamnak és meg is eszem, akkor is, ha érzem, hogy már tele vagyok. Addig eszem, amíg el nem fogy, olyan nincs nálam, hogy otthagyom a kaját a tányéron. Majdnem mindig túlszámolom magam, amikor szedek, vagy mondjuk rendelek kaját. Nagy adagok, de elfogy mindig. Ezt tinikoromból hozom, mert a szüleim sosem erőltették az ételt, de az első barátom anyja igen. 16 voltam, amikor összejöttünk. Nagyon szerettem volna jóban lenni a családjával, barátaival, mindenkivel, mert hosszútávra terveztem vele. Az ő anyja olyan, hogy étellel fejezi ki a szeretetét, és rossz érzés neki, ha éppen nem tudja. Minden hétvégémet az exemnél töltöttem, így szombat déltől vasárnap estig azt ettem, amit ők adtak. Ami a sok, zsíros, szénhidrátos mindenféle. Nem szedhettem magamnak, mindig az anyja szedett, nekem kellett mondanom, hogy mikor elég, és amikor mondtam, akkor rátett még egy nagy kanállal. Ha nem tudtam megenni, akkor is le kellett nyomnom a torkomon, ha nem akartam balhét. És utána egy második adagot is, mert csak akkor volt nyugtom. Ugyanis folyamatosan erőltette, hogy szedjek még. Az elején még nemet mondtam, de rájöttem, hogy azzal ártok neki, és jóban akartam lenni az anyjával, így amikor csak mondta, hogy ezt és azt egyem meg és ennyiszer szedjek, én mindig eleget tettem neki. Ugyanis ha nemet mondtam, azt mondta, hogy szomorúvá teszem ezzel. Akkor híztam is 11 kilót. Nagyon utáltam, hogy ezt kellett tennem, de tiniként nem mertem nemet mondani a nagy felnőtteknek, és nem akartam rosszat okozni senkinek. Már rég vége a kapcsolatnak, de én még mindig nagy adagokat szedek és mindent megeszem, ha rosszul leszek, akkor is.

Ehhez hasonlókat nektek hogy sikerült leküzdenetek? Pszichológushoz nem szeretnék járni, drága és futottam már velük pár kört, nem segítettek.