Szociális fóbiások,hogy boldogultok munka terén ?

Pont,mint én!

Anno azt mondták,hogy ki fogom nőni,de ezt 35 évesen kétlem. Reménykedtem benne,hogy bátrabb, közlékenyebb leszek,aki felnőttként például az orvossal is bátran fog kommunikálni,de nagyot tévedtem. Ez nem lesz jobb sosem!

Az elmúlt 18 évben látok némi javulást,de közel sem annyit,ami elegendő lenne ahhoz,hogy valamit bátrabban csináljak.Ha nem emberek között dolgoznék (pénztárosként),akkor már bezárva élném életem. Emiatt sem sikerült érettségi után a továbbtanulás. Nem tudtam volna elviselni az új helyzeteket,új embereket és szokásokat,ami egyébként a régiben sem sikerült. A középiskolában is szorongtam,féltem,keveset kommunikáltam,mert ha én kezdeményeztem,akkor olyan érzés volt,hogy elutasítanak. Az egész iskolában tán 2 emberrel beszélgettem,akik hasonlóak voltak,mint én. Az egész középiskola szenvedés volt és így nem is mertem továbbtanulni. Bánom, mert nagyon elszúrtam az egész életem és megint csak beleestem abba a spirálba,hogy nem merek tovabblépni,pedig nem hiszem,hogy itt szeretném eltölteni az életem. A munkahelyemen egyedül dolgozom és nekem nagyon is jó,mert amennyit az ügyfelekkel kommunikálok, bőven elég. A munkatársam az egyetlen barátom,akivel 95 %-ban telefonon kommunikálunk,mert nem dolgozunk 1 napon. De ő 2 éven belül nyugdíjba megy és már előre félek,hogy mi lesz velem. Van egy másik kollégám egy másik üzletben,aki már pályázik a helyéte,de már most gyomorgörcsöm van,ha arra gobdolok,hogy együtt fogunk dolgozni. Önmagában véve sokan kedvelik,de közel annyian utálják is. Beszélgettem vele egy párszor és a hideg ráz tőle,hogy mennyire egoista és egy igazi seggnyaló,de bízom benne,hogy feladja az idevaló bejutást a következő 2 évben.

A kolléganőmön kívül anyámmal beszélek sokat és a közeli rokonokkal fesztelen a beszélgetés.

Nagy a család és 18 éve változatlanul ugyanazok a tagok alkotják(kivéve a gyerekek száma és barátaik) és még mindig akad olyan,akivel nem tudok fesztelenül kommunikálni. Ezekhez a személyekhez nem is megyek,ha nincs ott az,akivel jobban tudok beszélgetni,pedig soha senki nem volt bunkó vagy bántott volna. Sőt,még jó fejek is, de mégis így állok velük.

Van persze olyan,akivel nem is tartjuk a kapcsolatot,mert pár önző,nagypofájú beszólás után megszakítottam a kapcsolatot,pedig 2 percre lakunk egymástól. Ennek 8 éve. Néha elgondolkodom rajta,hogy tán túl reagáltam a dolgot,de mikor csak meglatjuk egymást,elönt a megkönnyebbülés,hogy jól tettem. Az amúgyis alábecsült énképemnek nagyon is jót tesz,ha kizárom a negatív dolgokat. S számomra egy olyan személy,aki énközpontú,magát sajnáltató,másokat lenéző bőrbe bújik,nekem igen is negatív és mérgező hatású.

Lassan megtanulom kizárni az életemből az ilyen embereket és bár nem maradnak sokan körülöttem,de azok legalább nem néznek le a szerencsétlenségem miatt.

Összességében fogalmam sincs,hogy hogyan juthatnék túl a szorongáson,félelmemen. Azt gondoltam,hogy a gyerekek miatt majd ez változni fog,de semmi. Nem szeretek a szülőkkel kommunikálni,találkozni vagy valami eseményen részt venni.Csak kényszerből teszem,hogy a gyerekek ne úgy nőjenek fel,ahogy én. Szerencsére a nagylányom az apjára ütött és hamar megtalálja a közös hangot mindenkivel. A fiam még kérdéses,de talan vele sem lesz gond.

Az emberek el sem tudják képzelni,hogy ez milyen rossz érzés.

Előző vagyok!

Új munkahely gondolata is egy rémálom,itt csak azért szeretek dolgozni,mint ahogy fent is írtam,hogy egyedül dolgozom,de tudom azt is,hogy kell majd váltanom. Azt viszont, hogy mit és hova,fogalmam sincs.