Milyen betegség az, amit egy pszichológus sem tud megmondani?

Óvodába utáltam menni. Akárki vitt, nem akartam hogy ott hagyjon, hisztiztem, sírtam. Nem akartam ott semmit sem csinálni, minden tevékenységet értelmetlennek találtam. Nem barátkoztam, nem akartam emberekkel lenni. Direkt bekakiltam, hátha hamarabb haza mehetek. A levegőt gyakran visszatartottam és amikor már lüktetett a fejem és szédültem, fellélegeztem. Ezt otthon is rendszeresen csináltam. Elvileg panaszkodtak rám az óvónők, hogy nem veszek részt semmilyen programban vagy csoportmunkában, ezért eme javaslatra gyermekpszichiáterhez vittek a szüleim. Több hónap alatt ilyen - olyan tanáccsal látta el a szüleimet, de sok okosat nem tudott mondani ő sem.

A körzeti gyermekorvoshoz is elvittek, ő csak annyit tanácsolt, hogy keressenek egy nagyon okos embert, aki megmondja mi a probléma.

5 éves korom után nem vittek sehova, mert nem mondott senki semmit.

6 évesen iskolába mentem. Én voltam az osztály legrosszabb tanulója. Rengeteget tanultam, szüleim egész délután szenvedtek velem, mire végre fel tudtam mondani az anyagot. A dolgozat mégis elégtelen lett szinte majdnem mindig. Ötödikes koromban (11 évesen) nevelési tanácsadóhoz fordultak a szüleim emiatt, mert azt hitték direkt csinálom. Memóriámmal elvileg nem volt probléma. IQ tesztet is csináltattak velem, az átlag alattira sikeredett. Hogy mennyire volt pontos azt nem tudom, de reálisnak éreztem én is és anyámék is.

Középiskolában kétszer is megbuktam, így végzettségem sem lett. Nem megyek egyedül sehova, mert akkor pánikrohamom lesz. Önállótlan vagyok teljes mértékben. 2x öngyilkosságot kíséreltem meg, mert rosszul tanultam és utáltam magamat, amiért nem bírtam teljesíteni.

Covid időszakban pont több alkalommal is menni kellett a kórházba néhány vizsgálat miatt. Nem is tudtam mennyire kiborít az, ha a maszk rajtam van, fulladni kezdtem és azt hittem ott halok meg. Szüleim intézkedni kezdtek, és kaptam egy aosz kártyát. Nemrég tudtam csak meg, hogy nem biztos, hogy autista vagyok, mert csak így kutyafuttában lett egy kártyám, csakhogy ne kelljen maszkot hordanom. Nem csak az tud idegesíteni amúgy, hanem minden. Pl zavar, ha a ruha a bőrömhöz ér, ezért nagyobb ruhákat hordok, zavar a napfény, az erős szagok, idegesít ha a nevemen szólítanak, ha nátrium glutamát van az ételben, folyton melegem van. Nem érzem a hideget, csak a meleget. Nem nagyon hordok hosszú nadrágot, kabátom és pulóverem nincs is.

Utálok fürdeni, mert akkor érzem ahogyan elkezdek “koszosodni” ezért sokszor nem is fürdök le, mert ha igen, elkezdődik egy öngerjesztő folyamat és akkor már kezet is gyakran mosok, de ha retkes vagyok akkor egyszerűen nem foglalkozom az egésszel. 11 órakor kell ebédelnem, hogy hosszúnak tűnjön a nap. Főzni tudok, azt magamtól kezdtem el, mert zavar ha nem azok az összetevők vannak az ételben amiket én szeretnék. Ha megmondják, hogy pl 50 deka rizs helyett 60 dekát csináljak, akkor felborul a rendszer és elrontom az egészet. Tehát mindig ugyanazok a mennyiségek kellenek.

Ja tényleg: Zavar, ha nincs rajtam zokni, ha hajgumi vagy bármi van a hajamban, nem bírok alsóneműt hordani, mert megfojt, nem szeretek ülni csak állni meg feküdni, utálok köszönni ismerősnek, zavar ha délben nincs leves (ezért mindennap csinálok) és ha stresszelek rengetegszer kell pisilnem. Zavar ha sok ember van az utcán, (kutyámmal sokat sétálok) zavar ha átengednek a zebrán az autósok, mert tulajdonképpen váratom őket, és az is ha nekem kell várnom. Bármi állatot találok az utcán, aki sérült, gazdátlan, hazahozom. Ha meghal, kiborulok és inni kezdek, nem keveset. Sokszor olyan érzésem van, mintha álmodnék és ez nem a valóság. Van párom, de nem akarok elmenni a saját esküvőmre és ezért sem fogunk összeházasodni. Pedig szeretnék. Nem tudom mit írhatnék még. Minden bajom van, de ezekről nem veszek tudomást, de ha hirtelen szembe találom magam velük, akkor pánikrohamom lesz.