Mit tennétek a helyemben? Már belefártam az életbe.

Gyenge ember vagy. Azt gondolná az ember, hogy megtanultad az életet ennyi nyomorúság mellett. De te nem, mindig mástól vártad, hogy szeressen és támogasson. Míg gyerek voltál, addig ez normális volt, most már kinőttél belőle. Állj lábra, tanuld meg szeretni magad. Ez a legelső teendőd.

Kevesebbet sírj, többet tanulj, ha megvan a tudásod, akkor sikerülnek a vizsgáid. Siránkozással nem sokra mész.

Nem kell a porban csúszkálni, amikor a két lábad egészséges és a gerincedet ki tudnád egyenesíteni.

A válasz írója 71%-ban hasznos válaszokat ad.

A válasz megírásának időpontja: ma 15:39

Te nem igazán értesz ezekhez a dolgokhoz úgy látom.

"Állj lábra, tanuld meg szeretni magad."

Ez olyan mintha egy ideges embernek azt mondanád hogy "nyugodj meg". Mondhatod, de totál semmi értelme.

Álljon lábra és szeresse magát, persze... Pont azért kért segítséget mert nem tudja hogyan.

Jössz itt ezzel a "hűdekemény vagyok szembeköpöm az életet" dumával, de ez még soha egyetlen emberen sem segített igazán, legfeljebb erőre kapott 20 percre... Nagyon kérlek, ha ennyire nem tudsz valamiről semmit, akkor ne próbálj okoskodni! Köszönöm!

15:39-nél a pont. Utána lévő válaszoló, a sok sajnáltatástól szerinted jobb lesz?

Magam példáját is mondhatnám. Van egy hugom, egy családból jöttünk, ugyanazokon a szörnyűségeken mentünk keresztül apánknak köszönhetően. Ő erre úgy reagált, hogy nem tanult, fiúzott és mindenre sz*rt. Engem motivált, hogy kikerüljek ebből a mocsadék "családi" körből. Sikerült. Ne várdd, hogy sajnáljanak itt. Te is tudod, hogy milyen lehetőségek vannak. Pszichológus, önkéntes segítők.. egy kutya vagy macska..

Kedves kérdező:

Én is félig hasonló cipőben járok, mint te. Fel a fejjel! Nézd meg, hogy hol tartasz! Lesz nemsokára egy diplomád, annak ellenére, hogy félárva vagy és, hogy magadtól nőttél fel. Ez, azért szerintem nem kis teljesítmény, hogy idáig eljutottál! Amiatt meg irigyellek, hogy nemsokára végzel. Nekem sajnos még nagyon sok van hátra, és ez már a harmadik iskolám, nekem nem volt annyi erőm mint neked. Nincs okod arra, hogy szomorú legyél!

Először is állj fel, porold le magad, és menj tovább. Ha egyetemista vagy, akkor már húsz év körüli lehetsz. Majdnem felnőtt. A tiniknek még esetleg elnézzük, hogy azt mondják, minden apu meg anyu hibája, az iskola hibája, Piri óvónéni nem szeretett, Mari tanár néni mindig a kedvencét babusgatta, anyu nem foglalkozott velem, stb., de ez gyerekes viselkedés. Csak magadat hibáztathatod, mert nem vagy képes tenni azért, hogy neked jó legyen, inkább a sajnáltatást választod. Ami történt, megtörtént, túl kell lépni rajta.

Egyébként, amint írtad nálatok több generáció alkoholista. Ilyenkor a gyerekek eltanulják ezt a magatartsáformát, és alkalmazzák, mint ahogy te is teszed azt: menekülsz a problémák elől, sajnáltatod magad, olyan embereket keresel, akikre támaszkodhatsz egy ideig, aztán ha megunnak és nem foglalkoznak a hisztiddel, továbbállsz.

Nem isznak mindjárt, az csak később jön. Ezen kell dolgoznod, esetleg szakember segítségével, hogy ne vidd tovább.

A rugalmasság egy pszichológiai tényező. Némelyikünk rugalmasabb, némelyikünk nem. Nekem is nagyon nehéz gyerekkorom volt, ráadásul 12 évesen rákos lettem.

Az oviban/ált. suliban soha nem tudtam igazán beilleszkedni, ezért elég aszociális lettem, de különösebb problémám nem lett. Gimiben valamivel jobb lett a helyzet, bár első évben, 7.-ben még nagyon durván bántottak. A kemoterápia hatására ugyanis kihullott a hajam, meghíztam, és hát emellett, mint azt már írtam, kicsit zárkózott voltam, ráadásul egy év halasztás után vissza kellett rázkódnom az életbe. Piszok nehéz volt, nem egy álmatlan éjszakám volt. De elviseltem. Itthon akkoriban szinte soha nem volt senki, az volt a mázlim, hogy kaptam egy cicát, és sokszor ő volt az egyetlen vigaszom:)

Aztán később sokat javult a helyzet, lett önbizalmam, elkezdtem hinni magamban. És a mi a legfontosabb: mindig volt célom. Akármilyen nehéz is volt az élet(itthon sem volt könnyebb(még most sem az), a szüleim mindennap veszekednek, apu ivott(most már csak nagyon ritkán), és nem beszélünk meg semmit stb. Régebben apu ráadásul néha meg is verte anyut, a bátyámat is, ráadásul az egész családja ellenünk fordult, rengeteget ártottak nekünk, bántottak minket.

Mondom, engem tényleg az mentett meg, hogy rugalmas voltam. Miután 8-9.-ben végre rendbe jöttek a dolgok a suliban, már nem döntött le annyira a lábamról a sok családi viszály, szinte minden éjszaka sírva aludtam el, de másnap úgy keltem, mintha nem történt volna semmi. És soha nem lázadtam oly módon, hogy sz*rtam a tanulásra, mivel mindig is tudtam, hogy csak akkor menekülhetek ebből a helyzetből, ha jól tanulok, felvesznek egyetemre(esetemben orvosira), és akkor kimászhatok ebből a hülye életből, nem végzem én is úgy, mint mondjuk szegény anyám, aki a családért feladta ez egész karrierjét, tanulmányit, és később emiatt nem tudott kimászni ebből az egészségtelen kapcsolatból.

Szerintem is menj pszichológushoz, és (bár nem írtad, hány éves vagy), alaposan gondolkozz el az életedről, jövődről, amíg nem késő. Tanulnod kell, csak úgy változtathatsz:S

Ha ez vigasztal, nekem sincsenek igazi barátaim, sőt még haverjaim sem igazán. Egyrészt nem találom meg a hozzám illő embereket, másrészt elég zárkózott vagyok, harmadrészt nem vagyok magammal megelégedve(legalábbis külsőleg-->elhízás, ráadásul a mellem is lóg a szteroidos kezelés miatt), és nekem még párkapcsolatom sincs.

De azért nem érzem magam szerencsétlen senkinek, tudom, hogy ha sikerül "kirepülnöm" itthonról gimi után(addig sajnos nincs rá lehetőségem), az pozitív változásokat fog majd hozni, úgyhogy már annyira nem aggódom:)

Én drukkolok neked, amúgy privátba nyugodtan írj rám, ha dumálni szeretnél, és tényleg, szerintem nagyon jót tenne neked egy pszichoanalízis:) Fel a fejjel, sosincs késő. Ha elfogadod magad, más is el fog fogadni. Tudom, ez piszok nehéz, én is küszködök vele néha rendesen(bár korántsem annyira mint régen), de örök igazság:)

18/L