Miért érzek kényszert, hogy elmondjam másoknak a gondolataimat és érzéseimet?

Ebből a szempontból teljesen reménytelennek látom a dolgokat. Azt hiszem, nincsenek barátaim, bár tudom, hogy többen szeretnek... És mégsem.

Megjegyzem, az életemnek nem csak ezt a területét találom kilátástalannak. Ez depresszió lenne?

Nem vagyok emo. Elég távol áll tőlem. :-) 16 éves lány vagyok, a családi helyzetem nem mondható jónak. A szüleim az itthoni életemet teszik tönkre, állandó veszekedés, tányércsapkodás... És el vannak foglalva magukkal, semmibevesznek engem, bár húgommal még némiképp foglalkoznak, ő még csak kilenc éves. :-( Talán jobb lenne, ha elválnának. Aztán ott van a suli, ahol igazából senki sem szeret, egy barátom sincsen... Alapból nem egy jó társaság, de azthiszem én is elronthattam valamit, pedig mindig igyekeztem barátkozni, mosolyogni. Suliváltáson is gondolkodtam, de ez nem ilyen egyszerű... :-S Igazából egy barátnőm van (vagy csak volt), de miután más suliba kerültünk, jóval kevesebbet találkozunk, és valahogy azt érzem, hogy már nem bízhatok meg benne úgy, mint régen. Időnként jókat lehet vele szórakozni, bulizgatni, de ez ritkán esik meg. Rettentő sokat kéne tanulnom, de egyszerűen nem megy... Nem tudok odafigyelni órákon, és itthon sem, ha egyedül tanulok.

És nem tudom, mit írhatnék még... :-S