Az anorexiából ki lehet-e lábalni VÉGLEG?

Megpróbálom röviden leírni. Kiskoromban kialakult nálam az anorexia (kb. 3 éves lehettem, súlyos családi gondok álltak a háttérben), elvitt anyám gyerekpszichológushoz is. Sajnos ez éveken át tartott, maga volt a földi pokol. Sajnos a gyerekkorom sem volt (többek közt emiatt is, persze) jobb, vannak olyan időszakok, amik teljesen kiestek (pl. bírósági tárgyalások, hetekre nem is emlékszem) Egyáltalán nem éreztem éhségérzetet, olyan volt, mintha egy hatalmas gombóc lenne a torkomban, és mintha folyamatosan "gyomoridegem"lett volna (volt hogy több órát is ültem a tányér fölött naponta többször).

Ezen szerencsére 3-4 talán 5 év alatt szép fokozatosan túljutottam, most ott tartok, hogy imádok enni, a főzés az egyik hobbim (szerencsére nem látszik meg az alkatomon). Sokszor többet eszek mint egy férfi, hihetetlen mennyiségeket vagyok képest betolni (lehet hogy ez már a másik véglet, bár a családban mindenki zabagép, lehet hogy csak örököltem).

Viszont sajnos ha nagyobb stresszhelyzet ér, ugyanezt a tipikus érzést kezdem érezni a torkomban, gyomromban, képtelen vagyok enni, hányingerem van a kajától. Pl. egy vadidegen helyen vendégségben, vadidegen emberek között, akik nem voltak túl szimpatikusak, újra előjött. Mindenből ettem pár kanállal, de úgy kellett lenyomnom. (azt mondtam, hogy gyomorproblémám van). Ekkor nagyon megijedtem, mert nem szeretném, ha ez esetleg újra előjönne. Eléggé bepánikoltam, hogy bármikor visszatérhet, rettegek ettől. (persze nem kórosan, napi szinten, de azért néha elgondolkozok rajta). Természetesen most már talán annyival lenne könnyebb, hogy tudom, hogy enni KELL, megenném a napi minimumot, de nem mindegy, hogy élvezettel eszem, vagy úgy hogy undorodok az ételtől.

Sikerült már valakinek kilábalnia teljesen? Esetleg van olyan, aki nem testképzavar miatt lett anorexiás? Vagy örökké fennáll a veszély, hogy visszatérhet? Eléggé erős, kitartó személyiségem lett (talán pont a történtek miatt), ez talán meggátolhatja?

/Sajnos hiába meséltem el a legjobb barátnőmnek, soha nem kellett (szerencsére) átmennie ilyenen, és úgy érzem nem tud megérteni, a családdal pedig nem akarok erről beszélni. Pszichológusra pedig sajnos nincs pénzem, és már nem járok suliba (tehát az iskolapszichológus kilőve). Nyugtatót és egyéb szereket pedig nem szeretnék szedni/

Köszönöm annak aki végigolvasta!