Nem szeretnék depresszióssá válni. Meg tudom előzni?

Kérem, hogy tényleg csak segítőkész szándékúak olvassák el. Férfi vagyok, aki ismer egyáltalán nem egy nyafogós kisasszonykodós fickónak tart, senki nem is gondolná rólam, hogy mennyire magam alatt vagyok. Pár hónapja töltöttem be a 40. életévemet. Nem tudom, hogy ez váltja-e ki vagy éppenséggel az anyagi lesüllyedésem (ami ugyan szinte mindenkit érint manapság, de ettől még nem jobb), de néha rámtör szinte egy bőghetnék, letargia, nagyon mély szomorúság. Én világéletemben egy "pajkos nagy gyerek" voltam, kimondottan az élet élvezete motivált, manapság sajnos nem jut ezekre pénz, épp csak vergődöm. Annyira hiányzik a huszonéves korombeli énem. Akkora varázslat volt, amikor bő tizenéve összejöttem a barátnőmmel, annyi rossz kapcsolat és tapasztalat után végre igazán szerelmes lettem. Sokat nosztalgiázom az első nyaralásainkon. Nézegetem a képeket és szó szerint könnyes lesz a szemem. Pedig együtt vagyunk most is, de ő is egy meggyötört ember lett és én is. Olyanok vagyunk, mint két kripli. Ő is ki van teljesen, hogy míg régebben minden héten el tudtunk menni moziba, egy picit vásárolgatni is, a nyaralás is alap volt, (Nem drágákra kell gondolni, mert mi mindig csak a Balatonra megyünk, mert őszintén szeretjük.) sőt, egy évben több hosszú hétvégére is lementünk a nyaralás előtt, addig idén lehet, hogy egy-két napra se jutunk le. Hónapszám csak itthon ülünk, és bármennyire is jól vagyunk, ez a "kripliség" teljesen felőröl bennünket. A családja neki is, nekem is tökig eladósova, egykori külön életünket újra fel kellett áldozni a közös, többgenerációs élet miatt. (Nálunk lakunk.) Neki van egy rosszul fizető állása (közhelyesen persze "örüljön, mert legalább az van), de nem mindegy, hogy az ember "ÉL" avagy "túlél". Nekem meg nagyon döcög csak a szekér. Én úgymond vállakozó vagyok, de csak árnyéka egykori önmagamnak. Ja, juteszembe, mindketten folyamatosan "pásztázzuk" a világot és mindent elkövetünk az egzisztencia javulásáért. Nagyon rettegek, hogy a régi igazi gondtalan éveink sosem jönnek vissza már, mindig csak kínlódunk, sakkozunk a pénzekkel. Lehet azt mondani, hogy ne legyen az ember anyagias, tényleg nem vagyunk azok, mert sosem flancoltunk vagy sosem rendeltük alá magunkat a fogyasztói világnak, de szerintem egy modern társadalomban élő ember esetén természetes igény, hogy a négy falon kívül is legyen élet. Unom, unjuk már, hogy csak sétálunk a környéken stb. Egyszerűen borzasztó átélni azt, hogy öregszem és szarul élek, hogy ez így egyszerre van jelen az életemben. Mert ha jól menne anyagilag? Akkor nem zavarna a korosodásom, hiszen a párommal nagyon jól ki tudunk kapcsolódni és teljes életet élni. Ha jóval fiatalabb lennék? Akkor meg azt mondanám, hogy hát most szar, de le van tojva, majd megoldjuk, lesz jobb is. Valhogy szeretnék nem belecsökni a koromba, szeretném magam átlendíteni ezen a mélyponton, sokszor érzek is erőt hozzá, felvillanyozódom, szerencsére nemrég elkezdtem egy munkát, ami nem bér, hanem jutalékos, elvileg ebből jól meglehetne élni, ha nem döglődne minden nálunk. Nagyon sokat temetkezem a munkámba, mert ez legalább egy értelmes dolog, hasznosabb az "önsajnálatnál" és még hozhat is valami jót az életemben. Eddig nem hozott, de szeretnék bízni. De hiányzik egykori önmagam. Az a "srác" aki nem aggódik, aki nem egy állandó gyomorgombóccal éli a mindennapokat, aki azért szabadabbon mozgott, mint ma, mert legalább a benzinre nem volt gondja, hiányzik az az érzés, ahogy tervezzük a balatoni nyaralásunkat, ahogy minden alkalommal körbeautózzuk a tavat és fotózunk sokat. Nekem tényleg az egy egzotikum és bár jártam már nagyon sok külföldi országban még régen, nekem a Balcsi tényleg a paradicsom. Mindig lementünk a törzshelyünkre hétvégékre nyáron, plusz egy-másfél hétre amúgy is. Félek, hogy ez se jön össze idén, hogy a család (apámmal és tesómmal nyögjük sajnos) közös hitele is a fejünkre nő. Itt vagyok egy középkorú férfiként, akinek mostanra már el kellet volna érnie valamit és vagyok egy nagy szarkupac. Régen jól ment a szekér, legalább a napi dolgokon nem kellett aggódni. Akkor tényleg az volt a legnagyobb bajom, hogy moziba, étterembe menjünk-e a hétvégén vagy a Balatonra. És nem egy egyszerű válságszegénységi nyavajgás csak ez, hanem benne van a korosodásom, az örömtelenségem is. Szeretem apámat, de az, hogy egy épületben lakunk vele, nem egyeztethető a korommal (nem a kéményseprő beszél belőlem :))) Amire a választ várom, hogy milyen technikákkal lehetne elejét venni annak, hogy tényleg ne dilizzek be teljesen, ne váljak depresszióssá? Aki elolvasta, annak köszönöm az energiáját, idejét.