Normális vagyok? Miért szeretek szomorú és magányos lenni?

Észrevettem, hogy amikor szomorú vagyok és egyedül érzem magam, ugye bár érzem, hogy ez rossz, mert különben nem is lennék szomorú, csak olyankor úgy megnyugszok meg minden...nem nagyon szeretem mások előtt kimutatni az érzéseimet, és szerintem emiatt néha olyan, mintha egyszer csak betelne a pohár és a régóta összegyűlt érzéseim most kitörnének vagy mi, olyankor bezárkózok pár órára a szobámba és csak sírok. És ez olyan fura, hogy legszívesebben örökké bent maradnék és nem is ennék, csak sírnék és gondolkodnék, milyen szar ember vagyok és remélem, soha senki nem lesz olyan szerencsétlen, hogy velem kelljen leélnie az életét. És eközben megint magányos is vagyok, pont emiatt, mert tudom, hogy értéktelen vagyok: ronda (de tényleg, nagyon, mások is mondták már, még a saját szüleim is, mielőtt valaki meg akarna nyugtatni, hogy biztos nem vagyok az..), hülye, vagyis semmire nem vagyok jó, gyakran elbambulok, sokszor elfelejtek dolgokat, igazából nem is nagyon érdekel semmi.

Nem ellentmondásos ez egy kicsit? Miért vagyok ilyen? És egyáltalán normális vagyok még valamennyire?

14l