Hogyan lehetnék újra az az optimista, mindig mosolygós lány? Mára már depressziós lettem, és utálom magam!

Régebben, 1-2 éve én voltam az a tipikus optimista, állandóan nevető lány, akinek mindig jó kedve volt, csak néha voltak rossz napjai, bár ugyanezek a problémák álltak fent akkoris, mint pl. most, csak 1-2-vel kevesebb. Olyan szeretnék lenni most is, de nem tudom, hogyan lehetnék az.

Szinte mindent utálok az életemben. A szüleim elváltak még kiskoromban, azt hittem, hogy ez engem meg sem érint, de most veszem észre, hogy nekem ez fáj, hiszen jó volna egy "egész", egy kis védelem, ahová jó hazajönni. Tartom apuval is a kapcsolatot, (anyuval lakok) de ők nem azok a szülők, akikkel ilyen lelki gondokról lehet beszélgetni. Nem értenek meg, fel sem fogják a problémák súlyosságát.

Bánt minden... Az anyagi helyzetünk sem fényes, utálom a házat, ahol lakunk, nincsenek igaz barátaim sem. Az osztályban van 1-2 ember, akikkel nagyon jól elvagyok, tényleg, minden téren, egyetlen gond, hogy velük sem szoktam lelkizni, és azért kellene valaki, akivel az ember megvitathatná a lelki gondjait. Csúnyán összevesztünk még tél elején az egyik legjobb barátnőmmel, aki az osztálytársam is egyben, néha piszkál és gúnyolódik, ezeket is nehezen kezelem, és nagyon bánt, pedig előtte jó barátnők voltunk, azt hittem, hogy tényleg szeret. Vannak olyan napjai, amikor megint "bír", de nem tudom már, hogy ezeket hogy kezeljem.

Semmilyen területen nem találok menedéket, hiszen ahogy írtam a barátok, a család... Nagyon bosszant, hogy itthon mindenki olyan, mint az óriásbébik, hogy nem tudják a problémákat megoldani, inkább tetézik azokat, hogy senki meg nem kérdezi tőlem, hogy milyen napom volt, néha észrevesznek, és beszélnek hozzám 2-3 mondatot. Néha úgy érzem, hogy én vagyok az egyetlen felnőtt ebben a házban...

Még szerencse, hogy a tanulás jól megy, legalább itt van egy kis sikerélményem, és azért és hála az égnek, hogy tavaly sikerült az iskolában felépítenem ezt az optimista "imidzsemet" ide legalább bármikor elbújhatok, és senki sem veszi észre, hogy hazudok még magamnak is, belül pedig teljesen össze vagyok törve. Néha már majdnem én is elhiszem, hogy jól vagyok.

Egy kicsit az tartja bennem a lelket, hogy nyáron talán eljutok Londonba, egy iskolai kirándulás során, de néha ettől is gyomorgörcsöm van, mert a "legjobb" barátnőmmel készülünk (akit említettem, hogy csúnyán összevesztünk) és fogalmam sincs, hogy hogyan fog ott viselkedni. És talán az is megvalósul majd, hogy apu kivisz egy hónapra Angliába dolgozni, ennek is nagyon örülök, ez még "éltet".

De... fogalmam sincs, hogy mibe kapaszkodhatnék. Tudom, hogy még csak tini vagyok, és lehet, hogy csak hormonzavar (:D nem az). Talán téli depi, nem tudom, én tényleg nem ilyen vagyok! Tudom, hogy mást is ver a sors, és nem tudni, hogy Isten miért akarja, hogy így legyen... De tanácsoljatok valamit, hogyan lehet ebből kijönni??? Menjek pszichológushoz? De... az is olyan felesleges, hiszen a problémáimat nem oldja meg, márpedig azt kéne... azt én is tudom, hogy élni jó, és találjak egy hobbit, meg blablabla... és még ha el is megyek, hogy tusoljam el anyáék előtt? Nekik semmiképp' nem mondanám el...

Előre is köszönöm!

16/L