Van olyan, akit durván bántottak gyerekkorában, de sikerült túljutnia rajta és normális felnőtt lett?

nagyon sajnálom, szörnyű lehetett. pár szülő aztán végképp nem tud nevelni, és akármennyire is azt hiszik, a gyerek nem emlékszik, mély nyomot hagyhat a rossz bánásmód.

nekem egyébként volt hasonló. csak nem anyám, hanem az élettársa csinálta ezt velem. ő leginkább csak vert. ez nem függött attól hogy mit hogy csinálok, csak ha rossz hangulata volt ütött. a gond az volt, hogy titokban tette, amikor senki nem látta és egyedül maradtam vele otthon.

ezt sikerült kihevernem és túljutnom rajta, de sok évig nagyon de nagyon visszahúzódó voltam.

azért a saját anyától kapott bántalmazás rosszabb, mivel ő neked a példaképed, felnőtt modelled kell hogy legyen. azt egy gyerek sokként éli meg, ha a "tökéletes szülő" képe romba dől.

nekem talán azért volt egyszerűbb ezen túljutnom, mert ő nem volt rokonom, és nyugodtan utálhattam őt. tudtam, hogy csak egy agresszív ember akihez semmi közöm nincs.

Nagyon ajánlom neked Csernus Imre Férfi, és Nő című könyveit. Youtubeon hangoskönyvként is meghallgathatod. A Férfiben talán jobban le vannak írva az efféle családi kapcsolatok.

Olyan nincs, hogy sosem leszel olyan mint a többi ember, mert mindig, bármilyen lehetsz! nincs olyan hogy valamire nincs esélyed, mert a múltban ez meg az történt.

Le kell tisztázni pár dolgot, lehet nehéz lesz, de megoldható a probléma.

Nekem is hasonló gyerekkorom volt. Apám-anyám piásak voltak, apám a civilizáltabb (kocsma) módját választotta, anyám otthon tolta és az esti játék nálunk is a lecke volt, ameddig ő "kipihente" a munkát pár itallal kikérdezte a leckét és ha valami nem volt jó akkor ugyanúgy viselkedett mint a Te anyukád (verés, kedvenc képregények széttépése, a dolgaim szétdobálása, hogy aztán pakoljam össze, házból kizárás stb...). Mondjuk ha a leckébe nem tudott belekötni akkor abba, hogy a bevásárlásnál biztos nem figyeltem oda, biztos átvertek, nem jó a gyümölcs vagy akármi indok elég volt rá, hogy bánthasson. Volt, hogy amiért nézni akartam egy rajzfilmet (tényleg ennyi volt a bűnöm) úgy összevert, hogy egy hétig olyan zöldes-kékes votl az arcom, hogy az leírhatatlan.

Szerintem nem lehet teljesen elfelejteni soha. Nekem is rendszeresen eszembe jut valami régről. Régebben ez mindig a párkapcsolataim rovására ment, mert ha valami beugrott akkor egyből zártam és átmentem passzív agresszívba. 23 éves koromig csak menekültem minden elől ami régen volt, és kb semmi stabil nem volt az életemben. Egész nap be votlam tépve évekig és mindig csak a múlton vagy a jövőn gondolkoztam a jelen meg szépen elszaladt mellettem. Aztán valahogy valami más lett, elkezdett egy "nekem is lehet jó életem, nem kell, hogy a kezdet teljesen meghatározza a végkifejletet" jellegű gondolat és egy ehhez társuló érzés egyre inkább megjelenni. Nem mondom, hogy olyan vagyok mint mindenki más, de lényegében senki sem olyan, szóval az mindegy is.

Nem tudok más tanácsot adni, mint, hogy tegyél meg mindent azért, hogy boldog legyél. Amennyire közhelyes annyira ez a lényeg szerintem.