Az érzelmek kifejezésének hiánya a kommunikációban családon belül lehet gyökere mentális betegség kialakulásának?

lehet ennek a dolognak ekkora jelentőséget tulajdonítani? egyszerűen nem beszélnek érzelmekről. vannak ilyen tabuk. semmi lelkizés, érzékenykedés.

gondoskodás van más téren (anyagiak, vagy élethelyzetek megbeszélése) de az érzelmek, vagy a lélek doglai, hogy ki hogy van, hogy érzi magát, ez így a szőnyeg alá van seperve.

barátom családja ilyen, és ő pánikbeteg. én mint kívülálló két nap alatt rosszul leszek ettől a jelenségtől, mert úgy érzem senki nem kíváncsi rám, nem figyelnek oda rám. igaz nekem ilyen téren más volt a családom, mert mi többet foglalkozunk egymás lelkével. de én ennek a hiányát teljes képmutatásnak élem meg. felszínesnek.

és mivel rám ez ilyen negatívan hat (nem rosszak ők csak mások) nem lehet hogy a barátom ettől lett pánikbeteg? Nekem ez nagyon szembetűnő jelenség. Bár ő azt mondja, hogy neki nem nagyon hiányoznak az érzelmek megbeszélése, mert hogy ő ezt szokta meg, neki ez nem lehet baja. De olyan szintű "képmutatás" folyik ott (az én értékrendem szerint-de ez lehet alapvető emberi igény is) hogy már teljesen azonosult ezzel, és olyan mélyen el vannak benne nyomva a dolgok, hogy már fel sem ismeri a betemetett dolgokat a megjátszás kitanulása miatt.

tapasztalatok? vagy nagyon elvetemült ez az elmélet?