Szerintetek normális vagyok, csak a körülmények rosszak, vagy segítségre van szükségem?

Félek a haláltól. Állandóan az jár a fejemben, hogy rákos leszek és nincs visszaút, csak hosszas betegség, kezelések, szenvedés, aztán dermedten fekszem a koporsóban.

Hat éves voltam, amikor meghalt apám, rá nem sokkal az egyik nagymamám. Tizennyolc éves voltam, mikor anyámnak csontrákja lett, őt már végignéztem, tavaly pedig meghalt a nagyapám. Két évig szenvedett a rákkal, a végén hetekig agonizált. Képtelen vagyok szabadulni az emlékektől. Minden percben eszembe jut a vég, a dolgok hiábavalósága. Ketten is meghaltak az ismerősi körömben, alig egy hét különbséggel. Mindkettővel gyors lefolyású, kezelhetetlen betegség végzett.

Próbálok a vallásba menekülni, de nem tudok hinni. Néha megy, de aztán eszembe jut, hogy ez csak önáltatás, nincs a halál után semmi, és senki sem vigyáz ránk fentről. Már az is eszembe jutott, hogy mivel körülöttem halnak meg az emberek, nem én, rajtam kívűl senki sem valóságos, csak álmodom őket. Ez se hihetőbb, pedig már ezzel is kiegyeznék.

Minden nap a halállal kelek és fekszem, eszembe jut evés, ivás, nevetés, de még szex közben is. Rá fog menni a párkapcsolatom, nincs erőm a napi dolgokhoz, semmihez. Mit tegyek?

Nem vagyok tagja semmilyen felekezetnek, számomra a papok elérhetetlenek. A pszichológusok nevetségesen drágák, szóba sem jöhetnek. Nem akarom a barátnőmet terhelni a gondolataimmal, így is próbára teszem a türelmét. Mit tegyek?