Miért érzem azt, hogy fiatal korom ellenére "kiégtem"? (Hosszú lesz, de kérem, csak az válaszoljon, aki végigolvassa! )

"Kiégés" alatt viszont nem azt értem, amit általában érteni szoktak alatta, hanem pont az ellenkezőjét. Nem szétbuliztam magam, hanem épp, hogy semmit nem csináltam, üresen töltöttem a kamaszkorom. A családi életünk csendes, egy testvérem van, akivel soha nem beszélgettünk igazán, és aki már amúgy külön is költözött. A szüleim leginkább a munkájukról szoktak beszélgetni egymás között, sok közös témánk nincsen. Mindezt egy viszonylag nagy házban. Kicsit úgy érzem, én vagyok a mintapéldája annak az esetnek, amikor a gyerek egyedül marad és rossz útra tér/fura dolgokat kezd el csinálni, mert a szülei túlságosan a munkájukra koncentrálnak. De szerintem az igazi baj az, hogy barátaim se nagyon vannak, főleg nem a közelben. Ennek az lehet az oka, hogy általános iskolából kb. senki nem maradt, mert egy olyan közegbe jártam, ahol nem találtam magamhoz hasonló embereket, középiskolában meg általában elég görcsös voltam, és szinte sohasem magamat adtam, nem tudtam felszabadult és nyitott lenni. Úgy kell ezt elképzelni, hogy adott egy személyiség, ami kifejezetten dinamikus, energikus, és sok dologban tehetséges (zene, színészet, tanulás) és természetéből adódóan szeretne közös élményeket megélni másokkal (kirándulások, táborok, hülyülések), de valamiért elfojtja ezeket, felvesz egy hamis személyiséget, és passzív életformára kárhoztatja magát. Ami abból áll, hogy nem veti bele magát új dolgokba, nem hisz magában és a képességeiben, otthon ül és várja, hogy történjen valami fordulat az életében. És semmi nem történik. Szóval, körülbelül így néz ez ki nálam.

Tehát az az érzésem, hogy kb. semmit nem hoztam ki a kamaszkoromból. Most 21 éves vagyok, és úgy érzem, ezt be kell pótolnom. Viszont elképesztően alacsony szinten van az energiám, és továbbra sincs hitem magamban. Valahogy egy ponton elvesztettem az életkedvemet, vagy nem is tudom, hogy fogalmazzak... Az a lényeg, hogy egy egészséges ember nem fél belevágni a dolgokba, vannak céljai, nem fél lépéseket tenni és pozitívan áll a jövőjéhez. Nekem ezek azok, amik nincsenek meg. Az életemet értelmetlennek érzem, nem hiszek a céljaimban. Hivatalosan, tehát pszichiáter szerint is depressziós vagyok, és jelenleg is járok terápiára.

A dokim mindig azt mondja, hogy ami nálam hiányzik, az a cselekvés, és hogy csak ezzel tudok kimozdulni. Vannak ötleteim, hogy merre induljak el és mit csináljak, de úgy érzem, hogy semmi értelme, mert egyedül lennék vele. Ami nagyon hiányzik az életemből, az az "élményközösség", az, hogy barátokkal együtt éljek meg valamit, ami örömet okoz. És nem tudom, hogy ennek hogy fogjak hozzá. Mostanában leginkább itthon töltöm az időmet, a szüleimmel, de úgy, hogy kb. semmit nem beszélek velük. Úgy érzem, nem itt a helyem, nem helyes, hogy a nyakukon lógok. De azt hiszem, valahol mégis örülök a kényelemnek. És nem tudom, hogy

törjek ki ebből.

Ja, és még valami: azért is érzem értelmetlennek, hogy bármit tegyek, mert úgy érzem, képtelen vagyok a csajozásra. Ez egy óriási tátongó űr a lelkemben, és bármit akarok, mindig leblokkol. Nem tudok szabadulni a szégyen és a frusztráltság érzésétől afelett, hogy nincs és nem is volt barátnőm.

Ti mit gondoltok erről?