Van itt olyan, akinek öngyilkos lett valakije? Hogyan éltétek meg?

Semmihez sincs kedvem, állandóan csak fekszem az ágyamban, és az öngyilkosságon gondolkodom. Pro és kontra...mikor, hogy tegyem, miért, miért ne. Végigfuttatom a fejemben a módszereket, hogy kimegyek a metróhoz: az nem jó, mert traumát okozom a metróvezetőnek. Felmegyek egy ház tetejére és leugrom: az nem jó, mert traumát okozom a járókelőknek és a mentősöknek, akik majd összelapátolnak. Kössem fel magam? Az nem jó, mert traumát okozom, annak, aki majd levág róla. Vegyek be gyógyszereket? Talán...talán, ha magamhoz veszem a gyógyszereimet és elmegyek otthonról, hogy ne találjanak meg, és ne okozzak traumát a megtalálómnak. Azt hiszem, így tenném. De így is traumát okozom!!!! Hát hogy ne okoznék? Azzal a tudattal éljen a testvérem, hogy öngyilkos lett az ikertestvére, vagy az anyukám, hogy öngyilkos lett a lánya? Hát ez k... nagy önzőség!! Olvastam öngyilkosságról szóló könyveket, és tudom, mekkora fájdalom a hozzátartozóknak, ismerősöknek. Csak ez tart vissza. Kilépjek, ne lépjek?? De borzasztó így élni, hogy nem akarok, csak mások tartanak életben. Bár nekik is a terhükre vagyok így, ilyen állapotban, tudom (nincs munkám). Csak egy kényszer az élet. Állandóan a múlton rágódom, és nem tudok túllépni rajta. Nincs értelme az életemnek.

Mindent olyan értelmetlennek látok. Szoktam magam hánytatni, de már ahhoz sincs kedvem. Minek? Nincs kedvem, erőm felkelni az ágyból és csinálni akár egy szendvicset...minek?? Hogy megegyem? Minek? El is megy a kedvem az egésztől...Nem találok örömet semmiben, bármit is csinálok, ha csinálok. Csak kényszer. Minden olyan teher...levegőt venni is. "Fáj a lét, a létezés, a lefekvés, és az ébredés."

Igazából ahhoz sincs erőm, és kedvem, hogy felkeljek, és megtegyem...

De mondjátok meg, akik átéltétek, tényleg akkora fájdalom lenne a környezetemnek, ha megölném magam?