Milyen mentális hatásai vannak egy férfira nézve, amikor megtudja, hogy a gyereke nem az övé, és a neje hazudott? Milyen viselkedési mintát/mintákat szoktak követni.

Sajnos akár brutalitásba is torkolhat, pláne első felindulásból.

Blues lenne a kedve, pl.:

Hendrix/Hobo/Bill - Hey Joe

A baráti körömben történt hasonló. Előre is elnézést kérek, ha hosszú leszek. De nagyon különleges sztori. Mint ahogy a barátom is egy különleges fazon. Ő igazi buddhista. Nem tud róla, nem tudatosan buddhista, de a viselkedése, a döntései, az élet- és emberszeretete mind azt mutatja, hogy ő buddhista.

Nagyon elkényeztetett egy nőt, akitől született a házasságuk alatt két gyerek. Aztán a kapcsolat megromlott, az asszony egy önző, telhetetlen hárpia lett.

Csúnya válás lett belőle, amelynek során kiderült, hogy a nagyobbik gyerek nem is a barátomtól van.

Nem részletezem, de évekkel a bírósági ítélet után is mindkét gyereket elviszi a láthatásra és ugyanúgy szereti az egyiket, mint a másikat. Egy után fizeti a tartásdíjat, az asszonynak nem ad pénzt a másik gyerek után. De ha ennek a (nem saját) gyereknek kell ruha, vagy szeretne egy könyvet, vagy moziba menne - akkor a gyerek ezt megkapja tőle. Az asszonynak nem szívesen ad pénzt a kötelező tartásdíjon felül. De a gyerekeknek ha valamire szükségük van, azt megveszi nekik. És szereti a nem vérszerinti gyermeket is.

Azt mondja, hogy ő ezt a gyereket, amikor kicsi és lázas volt, virrasztotta, puszilgatta, gyógyította. Ő ezt a gyereket megszerette. És ez a szeretet mélyebb érzés annál, ezt egy DNS eredménnyel nem lehet felülírni, űberelni, vagy eltörölni. A gyerek az ő szive egyik csücske volt. És az is maradt!

A gyerek is az ő nevét választotta, és apának szólítja azóta is.

Szerintem ez annyira személyiségfüggő, hogy lehetetlen érdemben kutatni. Már csak azért is, mert bizonyos személyiségtípus esetében még biztosan tudni sem lehet, hogy a saját gyermeke-e...

Én szinte biztos vagyok abban, hogy a gyászfolyamat (tagadás-harag-alkudozás-depresszió-elfogadás) zajlik le ilyenkor a szülőben, de az már teljesen személyiségfüggő (ahogy minden más krízis esetében is az), hogy megreked-e valamelyik fázisban.

Ez ugyanolyan kérdés, mint az, hogy hogyan reagálnak az emberek a szakításra, vagy hogyan reagálnak arra, ha megtudják, hogy a gyermekük fogyatékos? NINCS egyértelmű válasz, mert mindenki másképp reagál. Van, aki tagadással, van, aki reakcióképzéssel. Minden embernek saját elhárító-mechanizmus repertoárja van, és nyilván abból fog választani.

Azért sem lehet érdemben válaszolni a kérdésre, mert bizonyos esetekben az apa nem is akarja tudni az igazságot (én tudok több ilyen esetről, ahol felmerült a gyanú, hogy nem az övé a gyerek, de szándékosan nem jár a végére). Ők megrekednek a tagadás fázisában. Az is lehet, hogy valaki agresszívan reagál - ő a harag fázisában reked meg.

Nagyon tipikus a kríziskezelésre a reakcióképzés, tehát az el nem fogadását úgy reagálja le, hogy még sokkal többet ad a gyereknek, még nagyobb rajongással veszi körül, mint korábban, hogy ezzel hárítsa a saját kellemetlen érzéseit.

De ez mind-mind személyiségfüggő, és ahogy a személyiség változik, alakul, akár még változhat is! A végső stádium - ha nincs sehol elakadás - az elfogadás. Ahogy például a fent leírt esetben. Ez egy megváltoztathatlan helyzet, nyilvánvaló, hogy valahogy kezelni kell, valahogy reagálni kell rá, és minden érintett számára a legjobb az elfogadás. A múltbéli sebeket be lehet gyógyítani, ha a jelenre és a jövőre koncentrálunk.