Mitől lettem ilyen rossz, elviselhetetlen ember és hogy tudnék megváltozni MAGAMTÓL?

Pszichológusra nincs pénzem,de úgy érzem,hogy szükségem van rá.

22 éves lány vagyok.

Gyerekkori emlékeim,hogy már akkor is szerettem másokon uralkodni,hogy annak kell lennie,amit én szeretnék.Volt,hogy megharaptam oviba az egyik lányt,mert nekem adott egy játékot,de meggondolta magát és visszakérte.Igazából nem emlékszem,hogy úgy megszidtak volna ezért.

A szüleim elváltak,de amire emlékszem róluk,az a folytonos vita,amit csak anyu gerjesztett.Hogy anyu aput piszkálta,hogy biztos megcsalta,volt,hogy a kocsiba ültetett kinn fél éjszaka,hogy apád házába mi nem alszunk..Sokat hallgattam,hogy a hülye apád,nem tudom miért,de nem akartam sose apuval lenni,pedig nekem nem ártott.A nagyszüleimtől is el voltam tiltva egy időbe (apu szüleitől),mert anya összeveszett velük..Aztán valahogy ez megoldódott,de mindig is szidta anyu őket is nekem..Sokszor fenyegetett,ha rosszalkodtam,hogy apuhoz küld,vagy intézetbe ad.

Nem is alakult ki köztünk anya-lánya bizalmi kapcsolat,mert folyton csak lecseszett,nem beszélgetett velem semmiről,sose érdekelte,hogy mi bánt,csak hogy éltanuló legyek,ha valami nekem sikerült,bezzeg a másiknak sikerült,mindig más volt a jó.

Anyunak senki más anyukát nem lehetett dicsérni,csak ő volt a jó,csak a mi lakásunk volt a szép...

Egyszer emlékszem,hogy elvittek pszichológushoz,de többet nem jártam ott,nem tudom miért vittek el,és hogy többet miért nem mentem..

Volt,hogy megkarcoltam a kezem,hogy észrevegyen,törődjön velem,mert mindig a barátnőjével volt,de azért is lecseszett és nem nézett rám úgy,mint a gyerekeként,aki a szeretetet várja.

Beleolvasott a naplómba gyerekként,és csak felhándigálta,hogy miket írtam,nem igaz,de továbbra se közeledt felém,addig voltam jó gyerek,amíg a kedvére tettem,jó jegyet hoztam...

A jelenlegi párkapcsolatában is anyu csak kötekedik,vitatkozik,szidja az anyját,hogy milyen,a párját is,de nem hagyja ott sose.Volt,hogy hajnalban is az ő vitatkozásukat hallgattam és már én szóltam anyámnak,hogy álljon le,mert hülyeségen pamporog..

Nem tudom,hogy gonosznak születtem-e vagy félresikerült nevelés vagyok,de ez a párkapcsolatomra is rámegy.

A legelső kapcsolatomat is tönkretettem az állandó féltékenykedéssel,veszekedésekkel,ki akartam sajátítani.Hogy csak nálunk legyünk,nála nem szerettem lenni,ne menjen nélkülem bulizni,stb..Mikor szakítottunk egyszer sértegettem,bántani akartam,amiért megbántott,másszor szerelmet vallottam neki.Nem tudtam uralkodni magamon,volt,hogy megpofoztam.

Persze ezeket a hibáimat beláttam,javultam annyit,hogy a jelenlegi párom,bár nem jár éjszakai életbe,nem zavar,ha a haverjaival van..

Szeretem őt,nagyon,de van egy elképzelt világom,amilyen életet szeretnék,és néha bekattanok,hogy ő nem ilyen,és bántom,nem tudom elfogadni.Hogy pl. nem tanult ember, sose lesz olyan életünk,hogy mindent megengedhetünk magunknak.Tudom ép ésszel,hogy a valóságban az emberek 80%-ának az anyagi helyzete nem olyan,amilyet szeretnék,olyankor tök jól elvagyok,de aztán látok 1-2 ismerőst,akinek bejött az élet és rájövök,hogy az enyém szar.Mindig is idősebb párt képzeltem el magam mellé (2-3 évvel idősebbet),ennek ellenére a párom velem egykorú,nálam jóval magasabbat,hogy nőiesen tudjak öltözködni,de egymagas velem.Tanult embert,ő nem tanult.De mégis szeretem őt.De ha haragszom rá,ezek felerősödnek bennem,hogy nem olyan,mint amilyet elképzeltem,és a fejéhez vágok dolgokat mikor tudom,hogy én sem vagyok tökéletes.

Nem szeretem az anyukáját.Mégpedig azért,mert úgy érzem,hogy ő se a fiát,sosincs mellette,csak kihasználja,a testvére az etalon,ő neki van a legjobb világa..Persze a párom meg mindent megtesz értük,ugrál nekik,ami nekem nem tetszik,mert ez csak oda működik,vissza a párom felé nem.. Sokszor összeveszünk az anyukáján,mert nem bírom tartani a szám,és ilyenkor rá is haragszom,bántom őt is ugyanúgy,aztán rájövök,hogy hülye vagyok.

Sokszor észreveszem magam,hogy olyan vagyok,mint anyám.Oktalanul kötekedek,egyszer ezt gondolom,másszor azt,hogy nem próbálok beilleszkedni a családjába,ahogy ő apuéba se,hogy mindenkit csak fikázok,zsarolok érzelmileg,ha kell,próbálok uralkodni.

Az érzéseimről se merek beszélni,sose tudtam a problémákat megbeszélni,mindig vitába fajul.Ez is valószínüleg azért,mert gyerekkomban se beszélgetett velem senki,csak lecsesztek,vagy,ha el akartam magyarázni,nem hallgatott meg,csak az ő verziója volt a fontos,és nálam is,nem hallgatom meg a másikat,csak az én véleményem számít. Nem akarom anyukámra kenni a dolgot,de úgy érzem,hogy szégyell is.

Anyukám sose kért tőlem bocsánatot semmiért,és valahogy ez nekem sem megy másoktól.Képtelen vagyok őszintén megbánni mások előtt a dolgaim és bocsánatot kérni.Itthon,mikor nem lát senki sírok,hogy hogy viselkedtem,hülye vagyok,de mégis más előtt képtelen vagyok őszintén átérezni,megnyilvánulni.

Az önbizalmam is 0,és tudom,hogy szakemberre lenne szükségem,szerintem borderline-os lehetek,de önerőből szeretnék ebből kigyógyulni.