Hogyan tudnék kigyógyulni a depresszióból?

Leírnám nektek a történetemet, avagy a depresszióm miértjét.

Fogalmam sincs, hol kezdjem. Kiskoromban a szüleim rengeteget veszekedtek, de nem holmi vitákról volt szó, és én ezt képtelen voltam feldolgozni, minden nap sírva aludtam el. És ez máig is tart. Tegnap az eddigieknél is jobban összevesztek. Szó szerint sokkot kaptam, az egész testem remegett, majdnem elájultam. Egy árva szót sem bírtam kinyögni, csak sírtam. Apámnak végül sikerült valahogyan kimagyaráznia magát, és anyám megbocsájtott neki. Aztán.. Dolguk akadt, és közölték velem hogy menniük kell, majd jönnek. És.. Fogalmam sincs mi ütött belém. Lepergett előttem az egész múltam, és nem bírtam tovább. Megvágtam magam. Hirtelen minden gondom elszállt, és megnyugodtam. Reggel viszont anyukám benyitott a szobámba beszélgetni. A felsőm ujja felcsúszott, és letszádott a heg. Megkérdezte, hogy az mi, mire én csak annyit válaszoltam, hogy kikarmolt a kutya. De persze ő nem vette be, és kérte, hogy mutassam meg a karom. Eleinte minden erőmmel tiltakoztam, és tagadtam, hogy kárt tettem magamban. De végül rávett, és megmutattam neki. Ő csak ledermett. Aztán jött az alapos fejmosás. És megbántam, amit tettem. De tényleg. Szóval, elmondta, hogy én jelentem neki az ő mindenét, és ez őt nagyon mélyen érintette, hogy öngyilkossági hajlamaim vannak, bármit tennék magammal, neki annyi lenne. Persze én megint csak sírtam, mert sosem mondott nekem még ilyet. Ő is, és apám is folyton elhordtak mindennek, hogy mennyire utálnak, és hogy én csak egy senki vagyok. Aztán arról kezdett el papolni, hogy szükségem van egy pszichológusra, mert ez nem normális, és segítségre van szükségem. De én nemet mondtam. Láttam a sajnálatot a szemében. Úgy nézett rám, mint egy beteg emberre. És ez nagyon fájt. Nem szeretnék pszichológushoz menni, képtelen vagyok megnyílni bárkinek is. Anyagilag mindenem megvan, mindent megvesznek, amit csak kérek. De szeretetet egyszerűen nem kapok. Sem törődést. Szarnak rám. Tényleg nincs senkim. Rokonokkal nem igazán foglalkozunk, barátok meg.. Nincsenek. Legalábbis igazak nem. Az a gond, hogy a korombeliek teljesen komolytalanok, cigiznek, és még sorolhatnám. De én ebből nem kérek. A szüleim megfogadták, hogy innentől normális életet élünk. Hogy lehetne ilyen könnyedén elfeledni ennyi évi szenvedést? Értékelem, hogy próbálkoznak, de.. Mindegy. Amikor velük vagyok, annyira nem mutatkozik ki a depresszióm, de amint egyedül leszek, a sírás folytogat, és újra késztetést érzek arra, hogy újra megtegyem. Közre játszanak még ilyen apró dolgok, például szerelem, na meg igen, az a rengeteg utálkozás és sérelem amit kaptam gyerekkoromban. Egy barátom sem volt, mindig elhordtak mindennek. Nem értem, miért. Már tavaly óta depressziós vagyok. Eleinte még az okát sem tudtam, gondoltam, a serdülőkor velejárója. Elegem van már, úgy érzem megőrülök. Kérlek, segítsetek.

13/L