Szerintetek hogyan küzdhetném ezeket az érzéseket le?

Van egy nagyon nagyon hosszú történetem, ami több éve kezdődött, de nem írom le túl részletesen mert még holnap is itt lennék. Szóval csak röviden:

Iskolába nyúlik az egész vissza. Mindig is sok barátom volt, szerettem velük együtt játszani, szórakozni. Mellette volt egy nagyon jó barátnőm is, aki nem szerette, ha másokkal töltöm az időmet, mert neki én voltam az egyetlen, nem nagyon szerették őt a többiek. Mivel én nagyon szerettem őt, ezt el is fogadtam és lassan minden barátomat elhanyagoltam. Évekig nagyon jóban voltunk, mindenki irigykedett a jó barátságunkra. Aztán csak úgy a semmiből azt mondta, hogy már nem vagyunk barátnők és soha többé egy szót sem mondott nekem. Mondanom sem kell ez a lelkembe ütött. Nem kaptam semmi magyarázatot, a többiek sem értették. Magányos voltam, mert ugyebár ő volt az egyetlen barátom. Egyedüli dolog ami tartotta bennem a lelket az a kutyusom volt. Imádtuk egymást és mellette úgy éreztem, hogy az a rész amit a barátom kitépett belőlem újra ki van töltve. Aztán kevesebb mint 2 hétre rá a kutyám elpusztult. Napokig sírtam mert ő már tényleg a legutolsó volt, akit barátnak mondhattam.

Ezek után a családom tartotta bennem a lelket, mert amíg ők ott vannak nekem és szeretnek, semmi rossz sem érhet. Aztán 2 hétre rá nagyapám meghalt. Egyszerűen ezt már képtelen voltam feldolgozni úgy éreztem, hogy mindenki aki valaha is számított nekem, elveszítem.

Bezárkóztam a szobámba, nem akartam barátokat szerezni mert féltem, hogy ők is csak rongyként kezelnének. Elkedztem szabadidőmben PCs játékokkal játszani, lehet kicsit függő is lettem, mert képes voltam reggeltől estig játszani. De még itt és féltem más emberekkel játszani, szóval csak egyedül voltam éveken át. Amíg játszottam nem gondoltam semmi másra, semmire, ami rossz történt velem. Aztán pár évre rá már kezdtem nagyon magányos lenni, de még mindig nem voltam képes embereknek a szemébe nézni, nem tudtam kimenni és barátokat keresni, de kerestem online barátokat. Végre úgy kezdtem érezni, hogy az életem kezd visszaálni. Sok kedves embert találtam, megismerkedtem a párommal is, később össze is költöztünk, de a problémám az, hogy egyszerűen képtelen vagyok még mindig emberekkel szemtől szembe beszélni. Ha már csak látok valakit jönni velem szemben az utcán kiver a víz és úgy érzem menten összeesek. Közben elveszítettem a másik nagyapámat. Ekkor visszajött minden rossz ami valaha is történt velem és beláttam, hogy egy értéktelen ember lettem, akinek semmi jövője itt. Úgy érzem, hogy mindenkinek csak a terhére vagyok, senki sem szeret igazán, inkább csak szánalomból beszél velem 1-2 ember. Nem tudok semminek sem örülni, állandóan csak a sírás kerülget, bármikor, bárhol csak előjönnek a rossz emlékek és képtelen vagyok a sírást visszatartani.

Mindezek mellett megállapították, hogy pajzsmirigy problémám van, amik csak rátett még egy lápattal. Életem végéig gyógyszerezve vagyok.

Sokszor gondolkozok azon, hogy milyen jó is lenne ha már nem lennék itt, ha soha meg sem születtem volna és akkor mindenkinek sokkal egyszerűbb lenne.