SOS! Depressziós vagyok, hiába szedek gyógyszereket, a kulcs mindig önmagunkban van. Blabla, blabla. Szóval, hogy mászhatok ki a pocsolyából, amikor nem tudom felemelni a lábam?

Van ebben minden. Kapcsolatfüggőség, önértékelási zavar, már nem tudom, miben. mikor vagyok hibás, kibírhatatlan, nem tudom, mennyire jogos, hogy az idióta viselkedésem agressziót vált ki, kiabálást,szidalmazást, volt példa fizikai bántásra is. Mégis leliismeretfurdalás gyötör, hogy olyan sokat kaptam tőle, és nem vagyok képes megfelelni. Talajvesztett vagyok, gyerekeim felnőttek, család elúszott, társam, otthonom nincs. Tudom, sok-sok nőnek, jóval nagyobb gondja van. De ez nekem nem segít. Ha süt a Nap, akkor a kontraszt fáj, hogy az én lelkem sötét.Ha esős idő van, ráerősít, hogy sír a lelkem. Ingoványos talajon egyensúlyozok, már nincs stabil otthon, nincs társam. A társkeresőn megismerkedtem, szövődtek a szálak, belemásztunk egymás életébe. Nem jó, nagyon nem jó, de ha elvágom, nem lesz helyette semmi. Mindent előlről építeni...erre, hol kapok gyógyszert?köszönöm, hogy elolvastatok....ja! menj sportolni. Akinek komolyan fáj a lelke, az nem képes ilyesmire.Csak sírok, és várom az estét, hogy a gyógyszerektől elaludjak. A reggeltől pedig félek. Túl a középkorúságon, szó szerint érzem, tudom, hogy már leépül a test, a tudat. Az elért állapotot kéne megtartani, de ez már nem sikerül.