Mi van velem? 16l

Megpróbálom leírni, milyen is vagyok valójában...

Szeretnék társasági életet élni, szeretnék azzal a tudattal létezni, hogy sokan kedvelnek engem... de egy sima csevegést is nehezemre esik lebonyolítani, de kifáraszt a kommunikáció, egyszerűen leszívja az energiámat, ha emberek társaságában vagyok. Oda tudok menni bárkihez, kérdezősködni, mosolyogni, de rettenetesen kifáraszt. Irtózom az egyedülléttől, mégis szükségem van rá.

Végtelen boldogság áraszt el, ha valaki kedves velem, de ez általában nem történik meg. Nincsenek barátaim, és a fiúk undorodnak tőlem, mert csúnya vagyok. Engem nem szeret senki, és én se szeretek senkit.

A kikapcsolódási lehetőségem, a mániám a hobbim, akárhogy nevezhetem... szóval engem nagyon érdekel minden film/könyv/dokumentumfilm/cikk, ami a brutalitással/gyilkolással/halállal kapcsolatos. Kiskoromban, mikor senki nem látta, az ilyen csatornákra kapcsoltam a tv-ben és ilyen cikkekre kerestem rá a neten. És kiskoromban szinte mindig emberkínzással kapcsolatos dolgokat játszottam/rajzoltam. Ha meghallom, hogy "sokan haltak meg a ... következtében", érdekel, mennyien haltak meg, és minél nagyobb a szám, annál elégedettebb vagyok, de közben kicsit sajnálom is az elesetteket. Ha meglátnék egy haldokló embert, segítenék neki, ahogy csak tudnék, de közben vágynék rá, hogy megnézhessem, ahogy meghal.

Ha valakit megbántok, nincsen bűntudatom, hanem bosszús vagyok, amiért ilyen kínos szituba keveredtem és most ki kell magyaráznom magam.

El szoktam játszani a gondolattal, hogy milyen lenne, ha meghalna egy hozzátartozóm. Biztos sajnálnának a suliban. Ez azt jelenti, hogy pár megúszott felelést egy emberéletet helyett választanék . Utálom magam, amiért a sötét oldalamba annyi jóérzés nem szorult, mint egy pszichopatába.

De nem vagyok pszichopata, de vannak érzelmeim. Például sírni is szoktam, amikor eszembe jut, hogy nem értek semmihez és még jól se nézek ki. Vagy mikor eszembe jut, hogy bármikor történhet valami a kiskutyámmal (legrosszabb rémálmaim közé tartozik ez, de közben érdekelne, milyen lenne a halála).

De miért vannak pszichopata gondolataim? Miért van ennyire eltorzulva a személyiség már nagyon kicsi korom óta? Szerintem a szeretethiány nem ok rá. Rejtsem el továbbra is a sötét oldalamat, mondván, magánügy, miről fantáziálok, míg nem ártok senkinek? Miért lakozik bennem egyszerre egy jószívű kislány és egy őrült pszichopata is? Nem tudom, melyik az igazi Én, hogy mikor mutatom ki az igazi oldalamat és mikor játszom meg magamat, vagy esetleg csak simán 2 oldalam van? Nem értem magamat.